Az első album. Újszerű, az elődöknél minimalistább hangzás, helyenként kemény, punkos (Grinding Halt, Killing An Arab, It´s Not You),  helyenként pedig már a későbbi Cure-t idéző, fásultságot, közönyt idéző, vagy sötét humorú dalok (Another Day, Object) keveréke. Néhány régi demó is felkerül a korongra (pl. a minimalista Jimi Hendrix feldolgozás, a Michael Dempsey által énekelt Foxy Lady, vagy a Meathook), melyek bizony nem mindig emelik az album nívóját. Óriási siker. 

Válogatás album 1980-ból. Three Imaginary Boys számok kiegészülve az 1979-es kislemezek tartalmával (kivéve az I´m Cold című szerzeményt). A három kislemez között  megtalálhatjuk többek között az együttes egyik legnagyobb slágerét (a dal 1986-ban ér el nagy sikert), a pörgős, kedves hangzású, ám szomorú szövegű Boys Don´t Cry-t, a Camus által ihletett és a Nemzeti Front, és egyéb fasiszta szervezetek által mindig félreértett, eredetileg a 10:15 Saturday Night B oldalán található Killing An Arab-ot, valamint az utolsó kislemezt a pörgős, punkos dalok sorában, a közepes Jumping Someone Else´s Train című szerzeményt. Néhány kiadáson szerepel a World War című szerzemény is. Összeszedettebb hangzású korong elődjénél, köszönhetően nagyrészt a Foxy Lady és a Meathook albumról való lehagyásának. 

Rendkívül rövid idő alatt elkészülő nagylemez. Egy új korszak hajnala. Még a Boys Don´t Cry-nál is  minimalistább hangzás, első ízben szintetizátorok és az első két albumnál sokkal sötétebb, elborultabb szöveg és hangulat jellemzi a korongot. A Seventeen Seconds dalai a semmittevés, a félelem, a paranoia és a gyász kis indulói. Sokkal több az instrumentális rész a dalokban, sőt egyedülálló módon két teljesen instrumentális felvétel is felkerült az albumra (A Reflection, The Final Sound). Óriási siker az A Forest, és az album is meglepően sikeres.

Nehezen elkészülő, monoton, elképesztően minimalista hangzású és gyászos hangulatú album. A Primary és a Doubt számok kivételével mindegyik szám megegyező tempójú, monoton és egy gyászindulóra emlékeztet (nomen est omen: The Funeral Party). Mindamellett tökéletesen preciz és végtelenül szép, ha éppen hangulatában találja az embert. Robert hangja végig erősen visszhangosítva van, mintha el akarna veszni a semmiben... Kemény kritikák a zenészek és a zenei szaklapok körében és rohamosan csökkenő népszerűség. Érdekesség, hogy a kazetta verzión az album 8 dala mellett megtalálható a csaknem 28 perces Carnage Visors című alkotás is.  

Nagyon durva album. Felpörög a zene, és még szédítőbb sebességgel rohanunk a szakadék felé... A minimalizmus nagyrészt eltűnik, sőt néhány dalban a zavaros gitárszólók túlhangszereltség-érzetet keltenek (mindössze a Siamese Twins emlékeztet helyenként a Faith albumra). Öngyilkosságra ösztönző, világvége-hangulat, annak minden vonzatával és visszataszítóságával. Nagy meglepetésre nem kerül az albumra az album előtt kiadott Charlotte Sometimes című szerzemény. Elképesztő hangzás- és szövegvilágú címadó szám, és finoman szólva mérsékelt siker. 

Totális fordulat. Könnyed, táncolható, diszkós hangzás, kedves, de nem kevés helyen idétlen szövegek. Domináns szintetizátor, funkys hangok, üvegcsörömpölések, különös effektek, idegesítő magas hangok és Robert minden eddiginél nyafogóbb hangja jellemzi az albumot. A kultusz tökéletes lerombolása. Álom-trilógia a három kislemezen, Robert álmainak elmesélése. Mindössze a Lament (és talán még a Just One Kiss) emlékeztet némileg a Cure-tól eddig megszokott hangulatra. Visszatérés a sikerek birodalmába, és az eddigi rajongótábor nagy részének elvesztése.

Igaz, hogy Robert azt ígérte, hogy a Pornography-nál is sötétebb album következik az "álom-trilógia" után, és igaz, hogy valóban kőkemény dallal indul az album (Shake Dog Shake), de a The Top végül mégsem lesz egy napon említhető az 1980-82 közti Cure albumokkal (igaz a Japanese Whispers-szel mégkevésbé). Sötét, véres, "Pornography-számok" mellett (Shake Dog Shake, Give Me It, The Top) kedves, már-már pozitív hangulatú dalok (Dressing Up, The Caterpillar, Bananafishbones) sorjáznak a lemezen, melynek érdekessége, hogy az elkészítése közben Robert még két további együttes tagja volt! (The Glove, Siouxsie And The Banshees). A dalok mondanivalója nehezen megfogható, igaz Robert saját bevallása szerint ekkortájt volt a leginkább rabja a drogoknak... Érdekes album, de ma visszatekintve csak egy a sok közül.

Az első koncertalbum. Kissé még "reszelősen" hangzik, kissé még nagyon el van rontva a számok közti átvezetés - mégis kiválóan sikerült koncertlemezt hallhatunk. Remekül kiválogatott dalok remek verziói: dögös Shake Dog Shake, táncolható Primary, lágy Charlotte Sometimes, vadállattempójú Give Me It, és további 6 fantasztikus dal található meg a korongon. A sötétebb dalok mellett megtalálható a The Walk, és a két Three Imaginary Boysról származó kislemez, a 10:15 Saturday Night és a remekül felpörgetett Killing An Arab. Jó kis album, de kár az átvezetésekért. A kazetta verzión "Curiosity - The Cure Anomalies 1977-1984" címmel 9 további koncertfelvétel és egy demó található: Heroin Face, Boys Dont Cry (demo), Subway Song, At Night, In Your House, The Drowning Man, Other Voices, The Funeral Party, All Mine, Forever.  

Az eddigieknél jóval profibb hangzású album. 10 könnyebben emészthető popdal. Pozitív, kedves hangzású, ám keserű szövegű albumkezdet (Inbetween Days), majd ismét álmok, látomások az inspirációk (Kyoto Song, The Blood), sőt még szaggatott hangzású spanyolgitárt (The Blood) és keringőritmust is lelhetünk a lemezen (Six Different Ways). A régebbi, Faith-es hangzáshoz már csak a Sinking tér vissza. Még egy érdekesség: A Night Like This egy 1976-os dal újraértelmezése. Jónéhány fantasztikus szám "húzza" ezt az albumot, amely az első olyan "sötét" alkotás, ami azért egy kicsit nyit a tágabb hallgatóság felé is. Első ízben két kislemez, három klip és (különösen a Close To Me esetében) nagy siker. 

Gyűjteményes album a kezdetektől a Head On The Doorig, új kislemezként a Boys Dont Cry újrakevert verziójával. 17 remek dal, amely átvezet minket a punkos korszakból a gyászkorszakba, a gyászkorszakból pedig a könnyedebb hangzású "jelenkorba". A Play For Today, az Other Voices, a Hanging Garden és A Night Like This nem jelent meg kislemezen, viszont most mindegyikhez klipet forgattak. Elgondolkodtató albumborító, és meglehetősen nagy siker. Érdekesség, hogy a kazetta címe "Standing On A Beach" lett, és szerepel rajta néhány B oldalas szám is, a következők: I´m Cold, Another Journey By Train, Descent, Splintered In Her Head, Mr. Pink Eyes, Happy The Man, Throw Your Foot, The Exploding Boy, A Few Hour After This, A Man Inside My Mouth, Stop Dead, New Day.

Franciaországban felvett lemez, amely meghozza az eddigi legnagyobb sikert. Nem kis meglepetésre Robertnek igencsak megszaladt a tolla, hiszen rövid idő alatt 23 dalt írt, amelyből 18 fel is került az új korongra, a többi a kislemezek B oldalára került. Ijesztő albumkezdet (The Kiss) után nyilvánvalóvá válik, hogy soha nem lesz már új Pornography: sőt, néhány számban megjelenik új színfoltként Smith hedonizmusa, giccsbe hajló képekkel és pörgős, vidám dalokkal (Why Can´t I Be You?, Hot Hot Hot!!!, The Perfect Girl).  Természetesen itt van még a régi szomorúság (If Only Tonight We Could Sleep), szerelem (One More Time, Thousand Hours) és düh is (The Kiss, Shiver And Shake), viszont a zárószám , a Fight az első cselekvésre buzdító Cure-alkotás (eddig csak a tétlenségről szóltak a dalok). Az album - és talán az összes Cure szám - legragyogóbb pillanata a harmadik kislemez, a Just Like Heaven. Első ízben 4 (!) kislemez és hatalmas siker. 

Ismét vissza a sötétségbe. Ködös, szintetizátoros, szomorú alkotás lett a Disintegration, amely mindemellett (vagy talán éppen ezért?) a legsikeresebb albuma lett az együttesnek. Fantasztikus albumkezdet (Plainsong), majd sok lassú dal (Closedown, Prayers For Rain, The Same Deep Water As You) és a megszokott slágerszámok (Pictures Of You, Lovesong) sorakoznak a lemezen. Remek dal még az ars poetica-szerű Fascination Street, valamint a címadó Disintegration, melyet Robert 30 éves születésnapján írt, és amely azóta szinte minden Cure-koncerten felcsendül. Óriási siker a Lullaby, melynek értékét növeli, hogy felépítésében és hangzásában sem emlékeztet az "igazi" slágerekre. Kissé unalmas album, és nagy siker. 

Egy érdekes, kísérletező lépés, amit viszont sok rajongó nem tudott megbocsátani az együttesnek: egy mixalbum. Néhány szám hosszú verziója, valamint néhány újrakevert, táncolhatóbb alkotás található a korongon. Egyetlen új szám került fel a lemezre: a közönséges erotikájú, túlhangszerelt Never Enough különösen a csendes Disintegration-korszak után csalódást okozott a rajongóknak, mindenesetre kevés ennél népszerűtlenebb dal van a Cure-rajongók között. Az album mixei sem mindenkinek nyerték el a tetszését, néhány közkedvelt számból (pl. The Walk, Inbetween Days) sikerült brutális pogómixeket csinálni, amelyek nem igazán jöttek be mindenkinek. Az album maga nem rossz, én szívesen hallgatom, de aki egy újabb Disintegration-t várt 1990-ben, az retteneteset csalódhatott. 

Korlátozott példányszámban kiadott live album 1991-ből (habár a koncert 1989-ben készült a Wembleyben). 8 Disintegration-dal élőben. A korszak ragyogó lenyomata. Hihetetlenül jól szól a Disintegration és a Fascination Street, de az egész albumról talán csak a később a Show című lemezen sokkal jobban prezentált Pictures Of You okoz némi csalódást. Kiválóan sikerült 47 perc. Az album bevételeit a Cure jótékony célokra fordította.  

Hosszú szünet után egy döbbenetet kiváltó album 1992-ből. Már-már túlsúlyba kerülnek a vidám számok, nem kis válságot idézve ezzel a fanatikus, "Disintegration 2"-t váró rajongókban. A szintetizátorokat ismét felváltják a gitárok, melyek helyenként Pornography-szintű zenei zűrzavart okoznak pár számban. Robert dalai őszintébbek és szívhezszólóbbak, mint valaha (Open, Apart, From The Edge Of The Deep Green Sea, End), viszont az is igaz, hogy jónéhány az eddigieknél vidámabb dal is felkerült az albumra (High, Wendy Time, Friday I´m In Love). Gyönyörű alkotások (Trust, To Wish Impossible Thing), és megható, élettel teli hangulat árad szét a lemezen. A Cure történetének legnagyobb slágere (Friday I´m In Love) is itt található meg. Az utolsó igazán sikeres album.

Live-album 1993-ból. A Cure "101-e". Dupla CD a legnagyobb slágerekkel és az aktuális, Wish turné dalaival. Kitűnő hangulatú előadás, tökéletes "show" hallható az együttestől, még a néhányszor felbukkanó unalom ellenére is. Néhány helyen remek (pl. Tape-Open, Pictures Of You, Doing The Unstuck), néhányon az albumverziónál halványabb (pl. High, From The Edge To The Deep Green Sea, stb.) a  megszólalás. Videó kiadvány is megjelenik, amelyen hallható a ráadás plusz 5 dala is. Sikeres, közkedvelt album. 

Újabb live album még mindig 1993-ból, a Wish Tourról. A Cure másik oldala. Sötét, kemény, gyászos dalok a múltból és érzelmes szerzemények a jelenből. Ragyogó verzióját hallhatjuk a Play For Today-nak (egy rendkívül hangulatos közönségénekeltetéssel), a One Hundred Years-nek (a gitárszóló gyengébb a megszokottnál, így a gyászos hangulat sem olyan fojtogató), a Catch-nek (a hegedű Plainsong-szerű szintivel van helyettesítve), valamint a Dressing Up-nak és a Close To Me-nek (noha ez utóbbi kicsit furcsa zárószámnak). Gyengébben sikerült a Lovesong és a Charlotte Sometimes ezen verziója (ráadásul a Lovesong-ban Robert sokszor mintha a szöveget sem nagyon tudná.). Érdekes, hangulatos album, egyértelműen jobb, mint a Show. 

Hosszú szünet utáni újabb album, mely már jóval kevésbé sikeres az eddigieknél. A Wish szerves folytatása, ám annál letisztultabb, sokszínűbb és slágeresebb. Lehengerlő albumkezdet (Want), vonósokkal dúsított, gyönyörű alkotások (This Is A Lie, Treasure, Round&Round&Round, Numb), mexikói fúvosokkal dúsított (!) első kislemez (!) (The 13th), gyönyörű, felemelő albumzárás (Bare) és természetesen az elmaradhatatlan, könnyed(ebb) hangvételű slágerek (Club America, Strange Attraction, Mint Car, Gone!, Return) sorjáznak ezen a remek albumon. A letisztultság mellett a dobos is jobb, mint a Wish-sen, viszont a siker még feleakkora sem. Talán azért, mert itt a számoknak már a fele (!) vidám... Fantasztikus alkotás.

A második kislemezgyűjtemény a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-től a Wild Mood Swings-ig, plusz egy új szám, a vad, kissé túlhangszereltnek tűnő Wrong Number. Jóval egységesebb hangulatú album, mint a Staring At The Sea. A Cure talán legvidámabb arcát mutatja ez az album: bohókás és érzékeny, táncos és lassabb dalok váltakoznak, a régi szomorúság és gyász már csak ritkán tér vissza. Nekem, aki nagyon szeretem a Cure-nak ezt az oldalát, ez az album a kedvencem, amit messze a legszívesebben hallgatok. 

Hosszú ideig készülő, emiatt erősen túlhangszerelt, homogén hangzású alkotás. Ismét csak 9 szám szerepel rajta, igaz ezek hossza általában hosszabb minden eddiginél (a Watching Me Fall több, mint 11 perc!!!). Smith elmondása szerint az album a Pornography-Disintegration vonulat folytatása, mégis leginkább a Wish néhány túlhangszereltebb dalára emlékeztet a lemez. A legnagyobb szenzáció, hogy nem forgattak egyetlen klipet sem az albumhoz - mivel Robert szerint a 97-es best of album, a Galore nem kapott elég promóciót.  Érdekesség, hogy a japán kiadáson szerepel egy plusz szám, melynek címe Coming Up. A Cure egy emlékezetes turnékörúttal koronázta meg az albumot. "This dream never ends!"

Újabb válogatásalbum 2001-ből. Az együttes legnagyobb slágerei és két új, ismét vidám hangulatú dal található a lemezen, melyekhez 4 év után ismét klip készül. A dupla kiadvány második CD-jén ugyanazok a dalok találhatóak, mint az első CD-n, csak akusztikus verzióban. Az album jó, a dalok örökzöldek, viszont a 4 éven belüli 2 kislemezgyűjtemény, az állandósuló "egyszer idétlen - másszor dark - aztán megint idétlen - stb." anti-koncepció, valamint az elkészítésekor "lesajnált", anti-Cure slágernek szánt Let´s Go To Bed legnagyobb slágerek között való szereplése tovább csökkentette az együttes amúgy is megfogyatkozott rajongótáborát.