101 (1989)
 |
|
Az 1983 elején kiadott Get The Balance Right! maxi annyi újdonsággal szolgált, hogy egy live felvétel is szerepelt róla, mégpedig az aktuális turnéról a Tora! Tora! Tora! című dal, egy limitált példányszámban kiadott kislemezen pedig négy dal (Oberkorn, My Secret Garden, See You, Satellite), a koncertkörút introja és bevezető három száma volt hallható. A további 1983-as kislemezeken (Everything Counts, Love In Itself) a koncert további részletei voltak hallhatóak, így az "A Broken Frame Live" néhány kivétellel (pl. Leave In Silence, Monument, The Sun And The Rainfall) részletekben hallhatóvá vált. A Construction Time Again Tourról nem készült ilyen felvétel, így a People Are People és a Master And Servant kislemezen csak mixek voltak hallhatóak. A Blasphemous Rumours-on viszont már a Some Great Reward Tourról hallhattunk dalokat, hiszen ez a kislemez már a turné közben jelent meg. Ugyanígy az 1986-os A Question Of Time kislemezen már hallható volt néhány dal a Black Celebration Tourról (Black Celebration, People Are People, More Than A Party, stb.). Összességében tehát leszűrhető lett, hogy a nagylemez kiadása után és már a turné alatt kiadott kislemezeken (vagy 1983-ban a következő korszak kislemezein) található volt néhány élő felvétel.
1987-ben azonban egyik album után kiadott kislemezen (tehát sem a Behind The Wheelen, sem a Little 15-en) sem volt hallható élő felvétel az aktuális koncertkörútról. Akik nem voltak jólértesültek, azok arra gondolhattak, hogy a legenyhébben szólva sem igazán sikeres koncertkörút-kezdet miatt lehet ez az elbizonytalanodás, ám a jól értesültek csak mosolyogtak: a DM eddig még nem adott ki live anyagot... és nekik lett igazuk.
A turné - amilyen nehezen indult - olyan nagy diadalmenet lett. Amerikában sokkal inkább bejött az ottani rajongóknak az együttes táncolhatóbb, vidámabb stílusa, Európában (különösen Magyarországon) viszont inkább egy új Black Celebration-re lett volna igény, az új anyagot sokan túlzottan kommersznek, tinglitanglinak tartották. "Csalódást okozott az új DM-album" - hallhattuk lépten-nyomon.
Amerikában viszont Behind The Wheel szinte örök sláger lett, különösen a B oldalas Route 66-nek köszönhetően. A turné amerikai állomásain ráadásul film is készült, ahol egy csoport rajongó is szerepelt. Végül aztán a turné utolsó, 101-edik állomásán (tehát semmi köze nincs a 101-es szobához és a BB sem innen nyúlta hasonló című dalát), a los angelesi Pasadena stadionban (1994 foci vb döntő) 90 000 rajongó előtt az együttes leadta a Music For The Masses turné utolsó koncertjét Concert For The Masses címmel. A technikai problémákkal dúsított, ezért aztán a stúdióban újra felénekelt (!) koncertet aztán rögzítették (vagy inkább Alan rögzítette) és 1989 kora tavaszán (egy huszonkettedik helyig jutó Everything Counts (live) / Nothing (live) kislemez után, amelynek érdekessége, hogy az Everything Counts-hoz új klip készült) kiadták 101 címen a koncert anyagát egy dupla CD-n, illetve dupla hosszúságú kazettán (a kazettára néhány szám nem került fel). Egyidejüleg a mozikba került a 101 című film, amelynek sikerességéről és értékeiről erősen megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy fél évig játszották a mozik.
A 101 némi meglepetésre egészen az ötödik helyig kúszott az angol listákon, az igazi meglepetés azonban az amerikai listákon elért tizenötödik hely volt, hiszen pl. a Music For The Masses album mindössze harmincötödik lett a Billboardon. A siker egyértelmű és hangos volt, a csapattagok pedig egy kicsit sütkéreztek a dicsőségben, hiszen legközelebb csak 1989 nyarán vonultak stúdióba, hogy kijöjjenek egy sokkoló kislemezzel, de ezt majd a Violatornál olvashatod...
A 101 image-e és hangulata igazából folytatja a Music For The Massesnél megismert vonulatot. A CD borítója egy Depeche Mode bolt belseje, aholis a fiúkról megvásárolható ereklyéket láthatjuk (poszterek, zászlók, stb.). Bizony, Everything Counts... A filmből sem árad szomorúság, sőt! Az új Everything Counts klipet sem lehet összehasonlítani mondjuk a Stripped klipjével. A CD anyaga felöleli az összes igazán nagy slágert, nem lehet olyan dalt mondani, ami ordítóan hiányozna az albumról. Természetesen a Music For The Masses számai vannak túlsúlyban, de még így sem kerül előadásra a Little 15 az I Want You Now és a To Have And To Hold.
Nézzük az album számait! Az Intro a Pimpf, amelyből csak a legvégét hallhatjuk az albumon. Ezután rögtön a Behind The Wheel-be csapnak bele a fiúk. Dave első hangjait (My little girl) óriási üdvrivalgás kíséri... Hálistennek az albumverziót játszák el, s remek hangulatot teremtenek. A némileg meghosszabbított dal végeztével Dave hatalmasat üvölt: Good Evening Pasadena! És azonnal bele is csapnak a Strangelove-ba. (az egész dalmenet nagyon emlékeztet az A Broken Frame Tour dalmenetére: intro (Oberkorn-Pimpf), hangulatos dal (My Secret Garden-Behind The Wheel), nagy sláger (See You-Strangelove), egy újabb dal az aktuális albumról (Satellite-Sacred), egy pörgős régi sláger (New Life-Something To Do), stb.). Némi meglepetésre az albumverziót hallhatjuk (az I give in-es), s a dalt hallgatva egyértelművé válhat, hogy ezt az amúgy kitűnő, hangulatos dalt nem igazán koncertekre találták ki. Ez a verzió nem táncolható és túl sok benne a szöveg - igazi See You effektus. (nem csoda, hogy a Strangelove-ot - ami pedig az együttes egyik legnagyobb slágere - mindössze két turnén játszották.) A dal végén itt az első közönségénekeltetés! Mintha az album folytatódna, jön a Sacred. A kellemes, fülbemászó, táncolható dal már inkább jobban bejön koncerteken, ám ami eddig volt, az semmi, még jobbanbeindul a buli: itt a Some Great Reward fantasztikus nyitódala, a Something To Do. Szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy az addig könnyedén táncikáló bakancsos lábak hirtelen elkezdik ropni az örök pogót... Dave a dal csúcspontjánál ("I can´t stand another drink") megszabadul egy ruhadarabjától, amit óriási sikítás követ...A buli beindult, jöhet egy kis régi DM-hangulat, itt a Blasphemours Rumours. A betiltott dalban Dave ismét megénekelteti a közönséget, és a hangulat tovább fokozódik. A Stripped következik, első ízben nem az albumverziót, hanem egy hosszabb, remekre sikerült változatot hallhatunk. Érdekes erre a dalra a tombolás, hiszen Amerikában inkább a But Not Tonight volt ismertebb a Stripped/But Not Tonight kislemezről. Remek hangulatú dal, az első igazi gyöngyszem az albumról. Martin jön előre, aki egy igen érdekes cuccban feszítette végig ezt a koncertet, és többezer lány őrjöngése közben belecsap a Somebody-ba (már tanult az európai turné "hibájából" és már nem a Pipeline-nal próbálkozott). Egy fantasztikus verziója a dalnak: a második versszakban a "kiss me" szavak után megáll az énekben, előrelép és úgy leheli ki a szót: "tenderly"... Majd a végén egy kis gesztus a közönségnek: "And in place like this I´ll get away with it..." Óriási örömujjongás. Még marad Martin és az aktuális dalát, a Things You Said-et kezdi el. A borongós kellemes dalt mindenki együtt énekli Martinnal, aki a dal után visszavonul, hiszen jön Dave, és vele együtt visszatér a színpadra a mozgás is: itt a Black Celebration. A pörgős dal ismét megmozgat mindenkit, noha erről sem gondoltam volna, hogy Amerikában népszerű. Egy másik nagy kedvenc jön, a Shake The Disease. Gyönyörű dal, de ez sem éppen koncertre való: nem könnyen kiénekelhető. Hanem az a kettő, ami most jön, az igen! A buli csúcspontja következik két felvonásban: elsőként a Nothing fantasztikus remixe, közepén egy beiktatott, fantasztikus instrumentális résszel. A Nothing a tipikus koncertdal: táncolható és kevés szövegű... És az álom folytatódik egy egészen hihetetlen dallal. Ez a Never Let Me Down Again kislemez B oldalán található Pleasure, Little Treasure. De nem ám az az üres verziója, amit addig ismerhettünk, hanem egy gitárosabb, "rockosabb", pörgősebb verzió, ami egyszerűen fantasztikus! Erre a dalra általában vonatozni szoktak a klubbokban, pedig ha valamire táncolni, tombolni kell, akkor erre kell... Remek dal, amire Dave enyhén perverz mozdulatokat tesz a koncerten... A People Are People következik, annak is egy hosszabb verziója (de hálistennek nem a different mixe), egy kicsit az amerikai rajongóknak kedvezve, hiszen ekkortájt a csapat már nem igazán kedvelte ezt a dalt. A People Are People a kisebb gond, de ezután az A Question Of Time jön, ami egy remek dal, azonban itt az albumverziót nyomják le, ami össze sem hasonlítható a kislemezverzióval... Mindenesetre biztos jót roptak rá a stadiónban. Az aktuális nagy kedvenccel zárul a koncert (legalábbis a koncert ráadások nélküli része), ez a Never Let Me Down Again. Valami egészen egyedi módon keverték bele a dal aggro mixét az eredetibe, nomeg a split mixből is van itt egy csipetnyi... Mindenesetre az biztos, hogy a hat és fél percesre nyújtott dal könnyen unalmassá válhat. Ehhez a dalhoz kapcsolódik Dave karlengetése, amit itt kezdődött el és ezután szinte kultusszá emelkedett (szóval ezt sem Ricky Martin találta ki). Ezek után egy koncert - és egy DM klub - sem maradhatott el karlengetés nélkül... Dave a szám után meghajol, de a közönség sejti, hogy itt még nincs vége semminek, és lőn: jön a ráadás. Óriási meglepetésre Martin áll ki a színpadra és belecsap az A Question Of Lust-ba. Ez az első eset, hogy Martin három dalt vállal a koncerten. Óriási őrjöngés és közös ének kíséri a dalt, majd Martin visszatér a szintetizátorok mögé, hiszen erőteljes csörömpöléssel indul a következő dal, a Master And Servant. Az amúgy is táncolható dalt még táncolhatóbbá remixelték, s Dave hangja ismét brilliáns. A második ráadás a régi nagy kedvenccel, a Just Can´t Get Enough-val kezdődik, amit ugyancsak még táncolhatóbbra kevertek. Dave itt alaposan megénekelteti a közönséget, fel alá ugrál a színpadon, még egy kamerást is bevesz őrült száguldásába, aki Dave mellől kamerázhatja a tomboló, őrjöngő tömeget... Érdekes látni, ahogy az amerikai lányok - enyhén szólva - nem igazán tudnak táncolni a dalra, de azért mindent beleadnak, amiből egy elég mókás ugrálás lesz... A koncert a kislemezes Everything Counts-szal zárul. Az 1983-as nagy slágernek egy csaknem kétszer hosszabb verzióját hallhatjuk, s a második versszak felelgetése ("graph", "on the wall", "handshake") remekül jön ki. Megható és felemelő a dal végén a közönség éneke, hogy ennyien szeretik a Depeche Mode-ot... És egy kicsit ünneprontó hallani, hogy ebbe a közönségénekbe Alan egy kicsit belenyúlt, mert három "Grabbing hands grab all they can - Everything counts in large amounts"-nál több nem telt a közönségtől, de így Alan "utómunkájával" végülis negyedszer is hallani a DM koncerteken legtöbbet énekelt két sort...
A 101 mindenféleképpen méltán prezentálja a Depeche Mode addigi munkásságát, remekül összeállított dalcsokrot hallhatunk.A koncertfelvétel még ma is örök kincse a gyűjtőknek. Sokan azt hitték, hogy ezzel az albummal a Depeche Mode legnépszerűbb korszaka zárul le, pedig nem, mert jön az albumok albuma, a könnyűzene máig meghatározó nagylemeze - a Violator...
Készítette: Szigeti Laci.