The Singles 86-98+B oldalas számok
1. Stripped 2. A Question Of Lust 3. A Question Of Time 4. Strangelove 5. Never Let Me Down Again 6. Behind The Wheel 7. Personal Jesus 8. Enjoy The Silence 9. Policy Of Truth 10. World In My Eyes 11. I Feel You 12. Walking In My Shoes 13. Condemnation 14. In Your Room 15. Barrel Of A Gun 16. It´s No Good 17. Home 18. Useless 19. Only When I Lose Myself 20. Little 15 21. Everything Counts (live) |
1. But Not Tonight 2. Black Day 3. Christmas Island 4. Pimpf 5. Agent Orange 6. Pleasure, Little Treasure 7. Route 66 8. St. Jarna 9. Moonlight Sonata 10. Dangerous 11. Memphisto 12. Sibeling 13. Kaleid 14. Happiest Girl 15. Sea Of Sin 16. One Caress 17. My Joy 18. Death´s Door 19. Painkiller 20. Slowblow 21. Surrender 22. Headstar |
Véget ért az 1997-es esztendő. A Depeche Mode mindhárom tagja elégedettségének adott hangot az év eseményeivel kapcsolatban. Dave: "Nagyon meg vagyok elégedve az album fogadtatásával és örülök, hogy valóban élvezetes volt újra együtt dolgozni a többiekkel is." Fletch: "Megelégedettséggel tölt el a tény, hogy sikerült megőrizni a pozíciónkat, mint a 90-es évek népszerű és még mindig ízlésformáló együttese". Martin: "Sikeres évet zártunk, az Ultra igen pozitív fogadtatásban részesült a világ minden táján". Az 1998-as év két szakaszban történő stúdiómunkával telt, tehát ezúttal nem vonult "pihenő évre" az együttes. Az együttes nem is csinált titkot belőle, hogy egy "best of" album következik (márciusban a Depeche Mode hivatalos honlapján tippeket kértek a rajongóktól a best of album címére, mondjuk arra mérget vennék, hogy a rajongóknál nem az a verzió nyert, ami végül az album címe lett...)
De mit csinál eközben Alan Wilder? Továbbviszi a saját,
Recoil-projektjét, és 1997 októberében megjelenik negyedik szólóalbuma, Unsound
Methods címmel. Az album és a két kislemez (Drifting, Stalker/Missing Piece)
zseniálisra sikeredik, ám nagyon megkeseríti a Depeche Mode rajongók szája
ízét, hiszen benne van minden, ami "Alan" (borzongató hangulat,
zseniális zenei megoldások, jellegzetes SOFAD-korszakra emlékeztető effektek),
viszont hiányzik minden, ami "Martin" (nagyívű dallamok, gyönyörű
harmóniák, jellegzetes szövegek). Az Ultra és az Unsound Methods összegyúrásából
talán a Depeche Mode történetének legjobb albumát kapnánk - így viszont marad
két remek, ám hiányérzetet maga mögött hagyó album (bár feltétlenül meg kell
említeni, hogy az Unsound Methods elképesztően jó lett Martin nélkül is, tulajdonképpen
sokkal jobb bármilyen eddigi és ezután következő Recoil-albumnál).
A Depeche Mode gyűjteményes albumát beharangozó kislemezen
márciusban kezd dolgozni az együttes. Ekkortájt több címvariáció is felröppent
(pl. hogy a kislemez a „Higher Ground” címet fogja viselni, a best of album
címe pedig csak így szerényen ez lenne: „Milesstones”), ám tavasz végén a
Depeche Mode egy sajtótájékoztatón bejelenti, hogy az új kislemez címe „Only
When I Lose Myself” lesz. Több, később tévesnek bizonyuló információt is közzétettek
ekkor az együttes tagjai (néhány ezekből: az Only When I Lose Myself maxi
B oldalán 1 darab instrumentális szám lesz, más nem; a best of albumon három
új szám lesz; a turné szeptembertől 1999 márciusáig fog tartani). A produceri
székben ismét Tim Simeon ül, tehát zeneileg nagyjából az Ultra folytatására
lehetett számítani. A munka a kislemezen áprilisig tartott, majd a nyár a
best of album mixelésével telt.
Augusztusban hosszas előkészítő munka után megjelent az
eddigi legnagyobb szabású Depeche Mode tribute album, For The Masses címmel.
A 16 előadó a lehető legkülönbözőbbféleképpen közelíti meg az adott dalt,
ám majd mindegyik alkotásban felfedezhetjük a Depeche Mode iránti feltétlen
szeretetét az együtteseknek. A legfontosabb nevek között meg kell említeni
a Smashing Pupkins-t, a Cure-t, a Monster Magnet-et, az Apollo 440-t, a Gus
Gus-t, a Deftones-t és a Rammsteint. A lemezről mindössze egy kislemez lát
napvilágot, ez a német Rammstein együttes Stripped féle átdolgozása, amelyhez
figyelemreméltó klipet forgattak. A Stripped-átirat nagy siker lett, DM-es
körökben pedig különösen nagy népszerűségnek örvend máig is. Az albumon még
jónéhány üde színfolt található, ilyen például Veruca Salt Somebody-megközelítése,
a Rabbit In The Moon féle Waiting For The Night, a Hooverphonic Shake The
Disease-je, vagy éppen a Gus Gus Monument című alkotása. Az album mérsékelt
sikert arat, ám talán a legnagyobb dícséret magától Dave-től származik, aki
kijelentette, hogy nagyon jó az album, a Smashing Pupkins féle Never Let Me
Down Again speciel jobban is tetszik neki, mint a Depeche Mode-féle…
Augusztus végén megjelenik a TV-kben az Only When I Lose
Myself klipje. Az Ultra hangzására hajazó, ködös, borongós alkotás némi meglepetésre
igen sikeres lett, egy ideig több rádió és TV-adó a műsorába vette (ezt egy
évvel ezelőttről csak az It´s No Good mondhatta el magáról). Furcsa módon
a turné hamarabb kezdődött, mielőtt az album – sőt, mielőtt a kislemez!!!
– megjelent volna, így szeptember 2.-án Tartu-ban elindult a Singles 86-98
Tour. A turné dalmenete nagyjából az 1986 és 98 közti kislemezekre koncentrált
(mindössze a Strangelove, a Little 15 és a Behind The Wheel maradt ki, bár
ez utóbbit később belevették a Stripped helyett), bár két meglepetés számot
tartogatott: a Somebody felbukkanása még hagyján (ez a World Violation Tour
kivételével mindig felcsendült), de a 11 év után újra elővett, ráadásul zárószámként
szerepeltetett Just Can´t Get Enough már eléggé megosztotta a rajongókat.
A turnéról sajnos sok jót nem tudok elmondani; drasztikus visszalépést jelentett
a Devotional Tourhoz képest mind színpadképben, mind hangszerelésben – mind
hangulatban. Sokan ezt a Depeche Mode hanyatlásának tudták be, de mivel ezeket
a sorokat 2002-ben, a briliáns Exciter Tour után írom, ezért boldogan jelenthetem,
hogy a Singles Tour csak egy kis kisiklást jelentett az együttes életében…
Ami viszont figyelemreméltó dolog, és később komolyabb ráhatása is lesz az
együttes életére: a két vokalista hölgy mellett (akiknél ezúttal nem feltétlenül
az énektudás, hanem a külcsín volt a fontos) első ízben session zenészek is
szerepeltek a színpadon, mégpedig Peter Gordeno szintetizátoros, és Christian
Eigner dobos.
Már jónéhány koncert lement a Singles Tour keretein belül,
mikor szeptember 21.-én megjelent az Only When I Lose Myself, dupla B oldallal:
egy Dave által énekelt keringő-szerű ballada, a Surrender mellett a Kaleid-Painkiller
vonulat folytatója, az instrumentális, tombolós Headstar szerepel a kislemezen. Tim Simeon keze
nyoma abszolút érezhető: a három új szám úgy hangzik, mint az Ultra trackjei,
ha még egy kicsit dolgoztak volna rajtuk… Ebből kitalálható, hogy három ragyogó
számról van szó, ami egy kis vitát kavart a rajongók körében, hiszen szinte
egyöntetű vélemény volt, hogy a Surrender sokkal, de sokkal jobb, mint az
Only When I Lose Myself. A Surrendernek „igazságot szolgáltatott” a 3 évvel
későbbi turné, ahol ez az alkotás többször is felcsendült, az A oldalas párja
viszont nem…
Az Only When I Lose Myself klipje elég véleményesre sikeredett,
valószínűleg ez az a klip, ami már a DM-től is túl elvontnak számít… Kékes
és pirosas fények, autók a levegőben, erotikusan táncoló transzvesztiták,
baseballsapkás bámuló srác – és mindez lassítva… Érdekes klip, szinte biztos,
hogy jobbat is lehetett volna forgatni a dalhoz… Ami viszont pozitívum, hogy
az Only When I Lose Myself kislemez mixei kifejezetten jóra sikerültek, talán
az In Your Room óta nem volt ilyen jó DM-kislemez ebből a szempontból.
Szeptember 28.-án aztán megjelenik a The Singles 86-98
című album dupla CD-n és hosszított játékidejű kazettán. A kislemezen kronológiai
sorrendben következnek egymás után a dalok a Stripped-től a Useless-ig. Ezután
az egyetlen darab új szám, az Only When I Lose Myself következik, majd a két
bónusz kiadvány, a mostoha sorsú Little 15, valamint a live kislemez, az Everything
Counts. A 21 szám mindegyikének a single version-jét hallhatjuk, ami természetesen
sok esetben nem egyezik a klipverzióval, hiszen néhányszor a klipekre tovább
vágják a single version-t is (pl. It´s No Good, Home, Policy Of Truth – persze
van ellenpélda is, pl. World In My Eyes). Mindenképpen élvezetes egymás után
hallgatni mondjuk a Question Of Time és a Strangelove maxiverzióját, vagy
éppen a Condemnation és az In Your Room maxiverzióját… De ezt igazából az
egész albumra elmondható: ragyogó, teljes, hiányérzet-mentes válogatás, amely
gyönyörűen prezentálja az együttes fejlődését 1986-tól 1998-ig.
Az album megjelenését videokazetta megjelenés követi, a
videokiadvány az 1986 és az 1998 közötti klipeket tartalmazza, tehát szemben
az Singles 81-85 videokazettával itt nem hagytak le klipeket, mindegyik kislemeznek
látható a klipje. Egy kivétellel, és ez minket, magyarokat talán furcsán érinthet:
az egyik legjobb DM-klipet, a Gödön forgatott Condemnation-t Anton Corbijn
nem tette fel a videokazettára – az okokat csak találgatni lehet! (állítólag
Dave-nek nagyon karikás a szeme, nagyon látszanak rajta a drogos nyomok –
én nem vettem észre). Így a Paris mix helyett a Devotional videokazettáról
a Condemnation live van ideollózva. Furcsa, és érhetetlen megoldás – hiszen
még egyszer mondom, a klip talán az egyik legjobb a Depeche Mode-tól…
Az Only When I Lose Myself kislemez Németországban figyelemreméltó
második helyezést ér el, ami viszont még érdekesebb, hogy a többi Depeche
Mode kislemezzel ellentétben nem zuhant ki a listákról egy hét alatt (ismert
jelenség: a rajongók rohannak a boltba megvenni a kislemezt, azután viszont
más nemigen veszi már meg), hanem több hétig ottmaradt, sőt többször feljebb
is mozdult, ami meglepő jelenség egy DM-kislemeztől… Az angliai listákon a
tizenhetedik helyig jutott a lemez, ami bizony nem egy rózsás helyezés. A
Singles 86-98 album aztán ötödik lett Angliában (Németországban „természetesen”
első). Ez nem túl jó helyezés a SOFAD és az Ultra első helyének fényében,
viszont az is igaz, hogy ezúttal egy viszonylag kevés újdonságot tartalmazó,
ráadásul dupla albumról van szó – ennek fényében az ötödik hely tulajdonképpen
jónak mondható.
Meglepetésre október 26.-án megjelenik újra a The Singles
81-85 lemez is (új lemezborítóval, ami a 86-98 lemez borítójára hajaz, ami
egyébként az „Év borítója” díjat nyeri el – ez az A Broken Frame óta nem sikerült
az együttesnek!). A lemezt remasterelik, plusz rátesznek két bónusz számot:
a Photographic legeslegelső verziója, a Some Bizarre Album-on található, rövid,
gyors alkotás nagyon kedves meglepetés, a Just Can´t Get Enough schizomixe
viszont rejtély, hogy mit keres itt. A dalok a remasterelésnek köszönhetően
sokkal jobban szólnak, mint a régi „dobozhangzású” Singles CD-n.
A Singles Tour kissé nyögvenyelős koncertjei közben tovább
folytak (egy ízben Zürichben Dave elvesztette a hangját, és emiatt a Condemnation,
a Stripped és az I Feel You egy darabig hiányzott a setlistből), ám mindenfajta
fanyalgás ellenére a legfontosabbat ki kell emelni: Dave nem lett újra a drogok
rabja, tiszta maradt, és ha nem is volt éppen a régi formájában, mindenképpen
dicséretesen vezényelte le a show-kat. Hála Istennek aztán majd a következő
Exciter Tour-ra visszatér Dave régi formája – és ami még nagyszerűbb, hogy
akkor is drogok nélkül…
A turné európai szakasza után (Budapestre ezúttal nem jöttek
el a fiúk) Észak-Amerikában folytatódott a nagy menetelés. Ekkor néhány koncerten
a Stripped-et a Behind The Wheel, a Question Of Lust-ot pedig a Sister Of
Night zongorás, Martin által előadott verziója váltotta fel. A turné csúcspontja
a KROQ rádió által szervezett december 12.-i Almous Acoustic Christmas rendezvény
volt, ahol az együttes rövidített setlist-tel és akusztikusabb, elektronika-mentesebb
zenei megoldásokkal szerepelt. Az est meglepetése Dave jóbarátjának, a Smashing
Pupkins énekesének, Billy Corgannek a megjelenése volt, akivel Dave együtt
prezentálta a Never Let Me Down Again-t. A minimál turné Los Angelesben zárult
december 22.-én. Az együttes az 1999-es évet a pihenésnek szenteli. Természetesen
ebben az évben is történtek érdekességek, de erről majd az Exciter-t boncolgató
részben írok…
Az 1986 és 1998 közti albumra fel nem kerülő (ún. B oldalas) számok már jóval kiforrottabbak, mint a 86 előtti B oldalasok. A dalszövegek is sokkal jobbak, bár sokszor a képek halmozása és a hangulat mély prezentálása az érthetőség rovására megy. Mindjárt az első számnak, a But Not Tonight-nak érdekes sorsa volt. Ez a dal az akkori, Black Celebration korszakból tökéletesen kilógott, hiszen egy boldog, felszabadult, kedves hangzású dalról van szó. A Modern Girls című meglehetősen idétlen filmhez készült ez a dal (érdekes kérdés, hogy ebbe miért mentek bele az együttes tagjai), sőt, Amerikában ez volt a kislemez A oldala, a Stripped csak a B oldalra került fel, bár elég gyatra helyezést ért el így is a Billboardon. A dal nagyon kedves, hangulatában talán a Music For The Masses korszakba illene. A Stripped maxin található még egy szám, melynek címe Black Day (érdekesség: a Stripped maxi az első, amelynek dupla B oldala van). Ez az egyik lenyomata Alan Wilder munkásságának ebből a korszakból – mint tudjuk, olyan sok nem is volt 1986-ban… A dal érdekessége, hogy Martin és Alan mellett Daniel Miller is zeneszerzőként szerepel ebben a számban – hogy miért, azt nem tudjuk, hiszen egy fülsértő duda van benne fújva két percig (eddig tart ugyanis a szám), más nem is hallható (nevezzük ezt a dalt nagy jóindulattal figyelemre méltó minimalizmusnak). A szöveget, ami a Black Celebration egyik szövegrészlete, Martin énekli. Egy másik Alan által is készített mű következik a Question Of Lust maxi B oldaláról, ez a Christmas Island. Ez egy igen jó instrumentális szám, félelmetes hangokkal, jellegzetes Alan-hangulattal. A dal érdekessége, hogy a NEO a Ranbo 13 című dalához innen lopott egy elég feltűnő effektet. Új korszak jön a zenekar életében, a Strangelove maxin viszont ezt még nem érezhetjük. A dupla B oldalas kislemez egyik dala, a Pimpf felkerült a Music For The Masses-re is, az Agent Orange viszont nem (csak bónusz számként). Ez utóbbi egy újabb atmoszférikus instrumentális alkotás, hangulatában hasonlít a Christmas Island-re, de talán kevésbé fenyegető, inkább „szomorkásabb”. A Never Let Me Down Again B oldalasa, a rövidke Pleasure Little Treasure talán az egyik legsikeresebb B oldalas az 1986 és az 1998 közti korszakból, bár ez jó eséllyel a ragyogó 101-verziójának köszönhető. Mert bizony ez a kislemez-verzió minden, csak nem meggyőző, hogy ne mondjam kissé gagyi. A Dave-által énekelt szám szövege viszont elég jó: tulajdonképpen arról szól, hogy meg kell ragadni az életben a lehetőségeket – a nem is titkolt erotikus töltet pedig egyértelművé teszi, hogy Martin mire is gondolhatott… A Behind The Wheel kislemez B oldalán a Route 66 című dal található. Ez a Depeche Mode első kiadott feldolgozása, ugyanis a Route 66 egy korai, 1964-es Rolling Stones szám. Az atmoszférikus, dögös, rendkívül jó átdolgozást Martin énekli, ám a koncerteken Dave prezentálja – ez általában fordítva szokott lenni, gondoljunk csak mondjuk a Here Is The House-ra, a Condemnation-re vagy a Sister Of Night-ra. A koncerteken bizony; noha B oldalas számot nem nagyon szoktak koncerten játszani, ez a dal felcsendült turnékon, de nem az aktuális For The Masses Touron, hanem az 1990-es World Violation Touron. Mégpedig fontos és kissé meglepő helyen: zárószámként! A Route 66-ról el kell még mondani, hogy Beatmasters egy ragyogó mixet készített a dalhoz, ami tulajdonképpen alapja a World Violation verziónak. A Little 15 kislemezen két egymáshoz hasonlító hangzású instrumentális szám található. A St. Jarna talán inkább Depeche Mode-osabb; domináns zongora mellett jellegzetes, ám kissé háttérbe húzódó Depeche Mode-effekteket hallhatunk. A szám egyébként gyönyörű, talán az egyik legjobb instrumentálisa az együttesnek. A másik B oldalas még érdekesebb: ez a Moonlight Sonata, azaz a Holdfényszonáta Ludwig Von Beethoven-től… Állítólag Martin ötlete volt a dal előadása és feltétele egy kislemezre. A szonátát Alan adja elő érzelmekben gazdagon, és egy helyen ütemet tévesztve. Új korszak ismét: a Personal Jesus B oldalán talán a legközkedveltebb B oldalas dal szerepel, melynek címe Dangerous. Tökéletesen felismerhető Depeche Mode-hangulat, tulajdonképpen sokkal inkább „módosabb”, mint a nagy sikerű A oldalas párja (érdekes kérdés, hogy ha ez a kislemez A oldala, akkor mekkora lett volna a siker). A Dave által énekelt, erős erotikus töltésű dal szövege egy kapcsolat fonákságairól, kiszolgáltatottságáról szól, a testiségen keresztül bemutatva – bár mintha a szövegíró nem is bánná, hogy ennyire „veszélyes” ez a kapcsolat… Martin szexualitás közbeni kiszolgáltatottsága – és az ebben lelt élvezete - már sok dalban megjelent! Jellegzetes Depeche Mode-hangulat tehát, annak minden kettősségével, erotikus töltésével. Az Enjoy The Silence kislemezen megintcsak két szám szerepel, melyek hasonló jellegűek, mint a Little 15 kislemez B oldalasai. A Memphisto egy instrumentális, zongora alapú alkotás, nagyzenekari megoldásokkal fűszerezve (cintányér, üstdob). Ragyogó dal, akár még „tombolni” is lehet rá… A Sibeling egy újabb zongora alapú instrumentális dal, teljesen eltérő hangulattal, mint a Memphisto: végletekig szomorú, hitehagyott a dallam. A Policy Of Truth B oldalasa, a Kaleid (az aktuális koncertturné introja) egy új korszakot nyitott a zenekar életében: ez az első szekvenszer alapú, pörgős, táncolható alkotás (ilyen lesz majd még a Painkiller és a Headstar). Ragyogó, tökéletesen táncolható instrumentális alkotás! A World In My Eyes megintcsak dupla B oldallal bír: a Sea Of Sin egy rendkívül erotikus hangulatú, nagy gonddal összerakott szám remek szövegekkel és Dave lágy, erotikus hangjával (sok együttes A oldalként boldog lenne ilyen dallal), a Happiest Girl pedig egy egyszerűbb felépítésű Dave-dal, ahol az erotikus hangulat már-már naturális szextörténetbe hajlik… Két hihetetlenül jó szám szerepel tehát a World In My Eyes B oldalán, a Sea Of Sin pl. semmiben nem marad el az album szintjétől, bár ez tulajdonképpen a Dangerous-re is elmondható – és ne felejtsük el, hogy a korszak aktuális nagylemeze az egyik – ha nem A – legjobb Depeche Mode album… Tehát akik nem ismerik ezeket a számokat, és DM-rajongók, azok mindenképpen szerezzék meg őket! Megintcsak új korszak: az I Feel You B oldaláról az One Caress-t egy az egyben áttették az albumra, a Walking In My Shoes maxiról a My Joy viszont csak ezen a kislemezen hallható. A Violator-korszak B oldalasaiban megbúvó erotika most elemi erővel tör elő: erőteljes Dave hang, igazi SOFAD-hangszerelés (Alan preferenciaanyagként mutogathatja a számot; kicsit olyan, mintha Alannek mondták volna, hogy „figyi, most már elég az effektekből az albumra”, ő pedig a megmaradt ötleteit belesűrítette volna ebbe a számba), és a végletekig egyszerű, de „beindító” szövegek („you move me”) jellemzik a számot. Ragyogó B oldalas ez is!!! A Condemnation kislemez Death´s Door-ja nem más, mint a 91-es Until The End Of The World című film zenéje, ami már 1991-ben megjelent a filmzenei albumon. A 93-as újbóli megjelenés apropóját talán az adta, hogy a Death´s Door sokszor felcsendült a Devotional Touron. A Martin által énekelt megható szövegű dal hangszerelése igen visszafogott (ez az „unalmas” cizellált megfogalmazása), ezáltal nem is igazán illeszkedik a korszakba. Ismét egy új korszak: a Barrel Of A Gun kislemez B oldalán található Painkiller-ről viszont még nem jönnénk rá, hogy Alan már nincs a csapatban: a dal ugyanis a „legújabb kori” DM egyik legnagyobb durranása. Színes, változatos, instrumentális, szekvenszer, szintetizátor és üstdob keveréke – tökéletes alkotás!!! És nem mellesleg messze a leghosszabb DM szám, csaknem 7 és fél perc. De egy percig sem unalmas! Az It´s No Good kislemez B oldala, a Slowblow már nehezebb eset. Ez tökéletes ellentéte a Painkiller-nek: minimalista, üres, unalomba hajló, és a fő vezérmotívumként szolgáló effekt meglehetősen idegesítő – ezzel együtt a dal nagy örömet okozhat a trip-hop, vagy akár a minimál-techno rajongóinak (tehát nekem pl. nagyon tetszik). Az Ultra-korszakban nem volt több B oldalas, így most az 1998-as kislemez három száma következik. Az Only When I Lose Myself tulajdonképpen minden tekintetben az Ultra hangzásának a szerves folytatása, ám sokkal kidolgozottabbak, finomabbak a zenei megoldások. A picit trip-hop stílus felé elmozduló alkotás fő erőssége az ízléses vonósokban rejlik a jó helyen időzített, jellegzetes effektek mellett. A szövegek gyönyörűek: a megnyugvásról, a megelégedettségről, a hosszas szenvedés utáni révbeérés a téma egy kapcsolatra levetítve. Ennek köszönhetően az együttes talán legszebb, legőszintébb szerelmes száma ez az alkotás. A két B oldalas szám körül az egyik a Surrender. A lassú, keringőritmusú, kifejezetten hódító dallamú és fülbemászó dal egy csapásra a rajongók kedvence lett, és sokan máig sokkal jobban szeretik az Only When I Lose Myselfnél – kétségtelenül a Surrender a hatásosabb alkotás, bár én egyszerűen nem tudok különbséget tenni – imádom mindkettőt! A Surrender szövege a B oldalas számoktól lassacskán már „elvárható” módon a testiségre koncentrál, ám a 90-93-as korszakkal ellentétben ezúttal sokkal fennköltebb, cirádásabb a megközelítés. A ragyogó kislemez instrumentális őrülete a Headstar, ami a Kaleid-Painkiller vonulat folytatásának tekinthető. Effektgazdag, kiteljesedett, és nagyon is táncolható – nagy kedvenc a rajongók körében!
A Depeche Mode tehát 1998-ban ismét lezárt egy korszakot egy remek best of albummal. Ekkortájt kétséges volt még a folytatás, ami aztán szerencsére elkövetkezett – egy olyan korszakkal, ahol a Depeche Mode népszerűsége ismét a régi fényében tündökölhetett; egy olyan korszakkal, amikor egy ideig divat lesz szeretni az aktuális Depeche Mode kis-és nagylemezt és egy olyan korszakkal, ahol az innovatív, friss, pozitív hangzásban elveszik valami, amit talán jellegzetes Depeche Mode-hangulatnak nevezhetünk… De ne szaladjunk ennyire előre: hamarosan jön az Exciter-kritika!