2. Walking In My Shoes
3. Condemnation
4. Mercy In You
5. Judas
6. In Your Room
7. Get Right With Me
8. Rush
9. One Caress
10. Higher Love
Songs Of Faith And Devotion (1993)
|
1. I Feel You 2. Walking In My Shoes 3. Condemnation 4. Mercy In You 5. Judas 6. In Your Room 7. Get Right With Me 8. Rush 9. One Caress 10. Higher Love |
1990 végén, a Depeche Mode az őt körülvevő totális hisztériából egyszer csak eltűnik. Eltűnnek a színpadokról, a dugig telt csarnokokból, a televíziós fellépésekből, viszont nem tűnnek el a szívekből és főleg nem tűnnek el az újságokból. Ekkor ugyanis minden magára valamit is adó popzenével foglalkozó újság szinte hetente új Depeche Mode poszterrel jelent meg. Teljes őrület volt a tinilányok körében, Dave, Martin, Andy és Alan nagyon sok lányszoba hozzátartozója lett. Ebben a techno-szintipop-éhes környezetben mindenki esdelekve várta az új albumot, ám az sem 1991-ben, sem 1992-ben nem jelent meg. Mi történt a Depeche Mode-dal?
Nos, 1990-ben, a turné végeztével rövid pihenőre vonultak a fiúk. 1991 aztán remekül kezdődik számukra, ugyanis az Enjoy The Silence kapja az 1990-es és Video-Grammy díját. 1991-ben az év elején még egy felkérést kapnak: egy filmbetétdalt kell írniuk Wim Wenders: Until The End Of The World című filmjéhez. 1991 tavaszára is készül a Martin által énekelt, minimál hanszerelésű Death´s Door. A Death´s Door egyelőre csak a film Sountrack-jén szerepel, DM-hanghordozón egészen 93 szeptemberéig nem jelenik meg.
A Depeche Mode a Death´s Door felvételei után megkezdi története első pihenő évét. 1991 és 92 májusa között. Martin és Andy hazamegy Londonba, illetve Martin szövegeket kezd el írni az új albumra. Dave Los Angelesben landol, ahol beleveti magát a sztár-életbe, és a kábítószerekbe egyaránt. Alan az egyedüli, aki továbbra is dolgozik, először is a Nitzer Ebb nevű EBM zenét játszó együttes Ebb Head című albumán vállal produceri feladatokat (ezen az albumon van egyébként a banda talán legnagyobb slágere, az I Give To You is), majd harmadik szólólemezének elkészítésébe kezd, amelynek későbbi első és egyetlen kislemezén "hálából" a Nitzer Ebb énekese, Douglas McCarthy énekel. Az 1991-es év további eseménye, hogy újra megjelennek egy ún. CD-boxban az eddigi DM-kislemezek, és Japánba is eljut pár ott még meg nem jelent kislemez. A CD-k tartalmát mindkét esetben Alan válogatja össze, akinek 1992 tavaszán megjelenik először Faith Healer című kislemeze, majd Bloodline című albuma is. Ezen az albumon már énekelt számok is szerepelnek, ellentétben az eddigi Alan-művekkel. Alan továbbra sem pihen, hiszen 1992 májusában ismét összejön az együttes, és elkezdik felvenni újabb albumukat, s eme felvételek alatt Alan oroszlánrészt vállal a munkában. Az új album felvételei nagyrészt Spanyolországban zajlanak, ám a hosszú bezártság és a sokszor megfeszített tempójú, monoton munka felőlri a fiúk idegeit, egyre gyakoribbak a durvább szóváltások a csapaton belül. Az új album mindenesetre 1992 végére elkészül, melynek érdekessége, hogy vonósok, kürtök, gospel kórus és dobok is szerepelnek rajta. 1993-ra minden elkészül, hogy a Depeche Mode új lemeze "elárassza" a világot.
Ebből persze egy átlagrajongó(hölgy) nem sokat észlel. Neki még mindig a Depeche Mode a kedves, szerelem-csalódás szövegeket énekelő fiúcsapat, akik közül annyira édes ugye Dave/Martin/Alan/Andy. De a többi rajongó sem sejti, hogy mit tervez ellenük a Depeche Mode és Dave Gahan. Ezért amikor februárban kijön az első kislemez, az I Feel You, teljes lesz a felfordulás.
Képzeljünk el egy klipet, ahol egy hosszú hajú, bajszos-szakállas, Jézus-fejformájú, szénné tetovált alak kordinálatlanul mozog és üvölt a képernyőbe: I Feeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeel You!! Ő Dave. Őt egy kiscsaj bűvöli, aki a Bibliát olvassa, de mindig ráborul a képernyőre, és ezáltal Davidre is. A klip végén vetkőzni kezd a lány is, de főleg David, aki megvillantja felsőtestét, amiről annyi lány álmodozott. Ez a felsőtest agyon van tetoválva és csontsovány. Mindezek alatt képzeljünk el (az akkori zenei ízléshez és az addigi DM-hez képest) egy elképzelhetetlenül túlhangszerelt és fülsértő számot, fékcsikorgásokkal, gospelkórussal, vad gitárral, elképesztő szövegekkel és a végén egy olyan hangkavalkáddal, amit nehéz a DM eddigi bármilyen munkájához mérni. Ez volt az I Feel You, az új nagylemez beharangozó kislemeze.
Teljes pánik tört ki.
A rajongók nagy része olyan sokkot kapott, hogy azt sokan soha nem tudták kiheverni. Talán nem volt még egy Depeche Mode kislemez, amely után annyian pártoltak volna el az együttestől, mint az I Feel You-nál. A Depeche Mode, amely első kislemezként mindig sokkoló dalt szokott kiadni, most talán túllőtt a célon a rajongók "meglepésével". Szinte azt lehet mondani, hogy tömegesen fordultak el a rajongók az együttestől. Azok, akik a Depeche Mode-ban a letisztult hangzást, az érzelmes, selymes Dave-hangot és az együttes tagjaiból áradó tisztaságot szerették, azok minden bizonnyal megrökönyödéssel hallgatták - vagy nem hallgatták - a vad gitárokat, dobokat, és a szakállas-bajszos, hosszúhajú, rockerekre emlékeztető énekest, akinek a hangjával sem volt minden rendben, tundiillik az volt az ember érzése, hogy ez a hang elveszik a sok hangszer között. A B oldalas szám sem volt mindennapi: Martin énekelt - első ízben a B oldalas számok közül - egy 28 tagú vonósegyüttessel kísérve...
És a rajongók első megrökönyödésükből még föl sem ocsúdhattak: egy márciusi műholdas rajongó találkozó után (ez is elsőként a Depeche Mode ötlete volt!) azonnal (az első kislemez után - ilyen legutóbb a Black Celebration-korszakban volt!) megjelent a nagylemez! Mégpedig gyönyörű címmel: Songs Of Faith And Devotion (A hit és az áhítat dalai, A hit és az odaadás dalai, A hűség és a rajongás dalai). Ezen ismét 10 szám volt található, és a lemezborítót forgatva könnyen a szemünkbe ötlik, hogy a Depeche Mode - története során előszőr - rászánta magát arra, hogy pár saját magukról készített fotót helyezzen el a dalszövegek között...
A döbbenet pedig csak nőtt, mert a nagylemez minden volt, csak könnyen emészthető nem, a Depeche Mode kis túlzással felforgatta a popvilágot. A legtöbb és legkeserűbb kritika (különösen a rajongók körében) az új anyag erősen U2-szerűségét támadja (hiszen eddig két minden fórumon szembeállított együttes közül mindig a Depeche Mode volt az úttörő, mindig ő járt előrébb, erre most meg a DM csinál egy valóban kissé U2-ra emlékeztető albumot), de sokan vannak, akik az album minden eddiginél depresszívebb hangzását, túlhangszereltségét vagy minden eddiginél "elszáltabb" szövegeit támadják - és persze minden mögött ott van a csontsovány, felismerhetetlenségig megváltozott Dave Gahan, akinek image-váltását nagyon sok hölgy (és úr!) rajongó igencsak zokon vette...
Mindenesetre a Songs Of Faith And Devotion - amelyből egyébként 4,5 millió fogyott, azaz 2 millióval kevesebb, mint a Violatorból (!) - óriási meglepetésre első lett Angliában, amely az eddigi legjobb helyezése a Depeche Mode-nak saját hazájában. Az igazi szenzáció azonban az amerikai listán következett be: miután az I Feel You kislemez nagy-nagy csalódást okozva mindössze harminchetedik lett Amerikában (a Violator mind a négy maxija Top 20-as volt a Billboardon!!!), senki sem számított különösebben nagy durranásra, ám hihetetlen módon Amerikában is első lett a korong! Óriási meglepetés, sőt egy kicsit érthetetlen is számomra, hogy ez hogy is lehetett, mégha tudom is, hogy pár hét elteltével a Billboardon már "sehol sem" volt a Songs Of Faith And Devotion.
A Depeche Mode egyébként ezekben a napokban dolgozott a legkeményebben története során. Remixelték a következő kislemezt, próbáltak a tervezett megaturnéra, s közben rengeteg promóciós és televíziós fellépést vállaltak el. Az igazság az, hogy a munka oroszlánrészét ekkortájt egyre inkább Alan Wilder végezte, annak ellenére, hogy ő volt az, aki a televíziós fellépéseken a leginkább a háttérbe vonult. Április végén megjelenik az új kislemez, az album második dalának egy remixváltozata, a Walking In My Shoes, melynek B oldalán egy Dave által énekelt erotikus töltetű melódia hallható, a My Joy. A Walking In My Shoes szomorkás, bluesos hangulata sok rajongó szívét ejtette rabul, viszont a felületesebb fanek nem igazán tudták befogadni az új, az eddigieknél depresszívebb hangzást. A szám tizennegyedik helyig jutott az angol listákon, Amerikában viszont ez a single sajnos nem jutott be a slágerlista felsőbb régióiba.
Ez volt az a kislemez, amely az aktuális koncertkörút bevezetője is volt egyben. A talán legeltaláltabb dalmenetű turné a franciaországi Lille városában kezdődött és óriási sikert hozott. Ehhez a remekül összeválogatott dalcsokor mellett hozzájárult még pár dolog. Egyrészt Dave, aki minden koncerten öltönyben jött ki az első pár számra, minden alkalommal egy sztriptizet mutatott be, és a koncert végére szép fokozatosan megszabadult a ruhadarabjaitól (de csak a felsőtestén a lányrajongók nagy bánatára). Ráadásul a koncerteken némi heroinmámorban tomboló frontember az In Your Room című számnál mindig bevetette magát a közönségbe - még azután is, miután egyszer, mikor túl távol volt a közönség a színpadtól, ráesett a rajongókat visszafogó korlátra, és alaposan megütötte magát. Másrészről pedig azért is voltak különösen egyediek a koncertek, mert - és ez különösen a kissé playbackgyanús World Violation Tour után jött ki jól - nagy részük élőben szólt! Alan Wilder például odáig ment, hogy a koncertek második felében pár számnál (I Feel You, Rush, Never Let Me Down Again, In Your Room, stb.) élőben dobolt! Csattanós választ adva ezzel azoknak, akik szerint egy szintetizátoros banda nem is tud élőben játszani... Martin a szintetizátorok mellett a gitárokat "kezelte", Andy pedig maradt a kis mosolygós, tapsikolós, szintik mögött táncikáló showman.
A csapat 1985 és 88 után harmadszor is ellátogatott Magyarországra, ezúttal az MTK pályán adott teltházas koncertet. A fiúk ezúttal kifejezetten rosszul érezték magukat Budapesten, köszönhetően az ún. "depeseseknek", akik a Hotel Kempinszky előtt letáboroztak és szabályosan vadásztak az együttes tagjaira, autójuk elé vetették magukat, meg más efféléket tettek. Igazi "megtiszteltetés" is érte viszont hazánkat: a Depeche Mode itt - egészen pontosan Göd mellett - forgatta a következő, Condemnation című kislemezének videóklipjét. A gospel hatású Condemnation maxi érdekessége, hogy - mivel eredetileg úgy tervezték, hogy a Rush lesz a harmadik kislemez - nem tartalmaz Condemnation-mixeket, ellentétben több Rush mix is található rajta... A Condemnation B oldalára felkerült végre az a dal, amely már 1991 óta "lógott a levegőben", és az aktuális koncertkörúton is többször felcsendült: ez a Death´s Door. A kislemez némi meglepetésre az igen előkelő kilencedik helyig kúszott fel az angol listákon.
A turné folytatódik, mind Európában, mind Amerikában hatalmas sikert aratva. A koncertkörút alatt megjelenik az aktuális koncertturnét rögzítő Devotional című videókazetta, amely az együttes immáron harmadik koncertvideója. Alan ezután ismét megvillantja szorgalmát és kitartását: mindamellett, hogy a Condemnation kislemezre már felkerültek általa kevert live felvételek, és mindamellett, hogy szinte naponta koncertje van, ahol szintetizátorozik, dobol és programoz, most egymaga összehoz egy új Depeche Mode nagylemezt: ez a Songs Of Faith And Devotion Live. Ezen az albumon a Songs Of Faith And Devotion album sorrendjében szerepelnek a dalok, csak mindegyiknek az élő verziója hallható. Ügyes keverés, hiszen a valóságban egyik dal sem úgy követi egymást, ahogy az az albumon hallható - Alan Wilder ismét nagyot alkotott. A nagylemez természetesen a közelébe sem ér az eddigi lemezeladási mutatóknak, a negyvenhatodik helyig jut az angol listákon.
1993 karácsonyára végetér a hosszú-hosszú koncertezés. A zárókoncert méltán emlékezetesre sikerül, a Wembleyben telt ház tombol a csapatnak. A csapat viszont nem pihen, elkészül a negyedik kislemez az albumról, az In Your Room. Az erősen a későbbi Garbage hangzásra hajazó (nem csoda, Butch Vig készítette a mixet) gyönyörű szám ismét learatja a babérokat, egészen elképesztő módon a nyolcadik helyig jut az angol listákon! Az, hogy egy nagylemezről három Top10-es szám kerüljön ki, megismételhetetlen csúcsnak látszik. Az In Your Room klipje szomorúbbra sikerül, mind eddig bármikor. Dave rettenetesen néz ki, szinte feleolyan széles, mint mondjuk az a srác, aki a Stripped-ben énekelt nekünk. Az eddigi klipekből összevágott részek, Alan ritkán való feltűnése, és a lány, aki Dave életét játsza el, mind azt sejteti, hogy ez a klip búcsú valamitől, valami széptől és jelentőstől... Ezt erősíti Dave panaszos, Az In Your Room kislemez B oldalára a gyönyörű albumzáró-koncertnyitó szám, a Higher Love egy borzalmas remixét tették fel - ezért viszont kár. Kárpótlásul viszont a maxin jónéhány eddig kiadatlan live felvételt hallhatunk az aktuális turnéról.
A Depeche Mode most pihenhetne, de nem teszi. Februárban - Alan Wilder javaslatára - új koncertturnét kezdenek el! A turné neve Exotic Tour, és a világ ezeddig ismeretlen területeit veszi célba. A turnénak új dalmenete készül, s ezt a dalmenetet Alan Wilder állítja össze. Januárban Alan elkészíti az I Want You Now 1994-es verzióját, ami aztán az Exotic Tour számos koncertjén felcsendül majd, ezután pedig februárban elindul az újabb koncertkörút Dél-Amerikát, Dél-Afrikát és Észak Amerikát érintve.
A dalok hangzása még élőbb, mint a Devotional Touron, ezúttal pl. a Halo, a Behind The Wheel, és a csak itt felcsendülő A Question Of Time is élő dobokkal szól. Ez a kisebb gond, a nagyobb az, hogy Alan ekkor nagyon elkezdi erölteti a rockos hangzást. Így pl. a Behind The Wheel és az A Question Of Time is rockosan szól, ráadásul ez utóbbi olyan remixben, hogy azt meghallgatni sem nagyon lehet. Véleményem szerint a Depeche Mode töretlen fejlődése ebben az egy esetben, az Exotic Tour alatt jutott kisebb zsákutcába.
Ez még a kisebb gond, ám az együttestagok egyre jobban eltávolodnak egymástól. Dave ekkor már a heroin menthetetlen(nek tűnő) rabja. Martin az idegi feszültségén és a kimerültségén tetemes mennyiségű alkohollal próbál úrrá lenni, és rajta is egyre inkább a függőség jelei kezdenek mutatkozni. Andy pedig márciusban idegösszeroppanást kap, és egyszerűen hazamegy a turnéról. Andyt a turné hátralévő részében Daryl Bamonte, a The Cure dobosának az öccse helyettesíti. Alan tehát teljesen egyedül marad, távol az otthonától, és teljesítenie kellett az egyre inkább rémálomnak ható megaturné minden állomásán (igaz, hogy a megaturnét pont ő eröltette!), viszont valószínűleg ekkor érik meg benne véglegesen egy nagyon-nagyon szomorú döntés...
A koncertek töretlen sikerrel zajlanak, de az együttestagok ekkor már valóban nem is beszélnek egymással. Az erőtartalékokat a végletekig kimerítő megaturné végül is júniusban, Indianapolisban ér véget, ezzel végetér a Depeche Mode történetének legnagyobb, több mint egy éves menetelése, amely 156 koncertet foglal magába. Az együttestagok elválnak és megkezdik újabb pihenő évüket, amely 1995 júniusáig tartott volna a tervek szerint.
Az év hátralévő részében a sajtó veszi át a főszerepet, amely az év eleje óta (In Your Room) nem hallott a csapatról semmit, csak azt, hogy valahol turnéznak, hazajöttek és most nagyon kimerültek. Ekkortájt viszont egyre nyilvánvalóbb lett az, amit Dave Gahan nagyon sokáig sikeresen titkolt: a Depeche Mode frontembere súlyos heroinfüggőségben szenved. Dave ekkor már nemigen tudta titkolni a drogokhoz való vonzódását: Los Angelesben ijesztő környezetben szórakozott minden este, s a bulvárlapok egyre inkább kezdták megszellőztetni, ami valójában egyre nyilvánvalóbb lett: Dave keményen heroinozik. Dave-et ekkor már - úgy tűnik - nemigen lehet megállítani a lejtőn: édesanyja és fia könyörgése sem hatja meg - illetve lehet, hogy meghatja, de nem tudja megállítani. Dave ekkor már a heroinfüggők szomorú "csúcspontján" túlesett: már nem okozott neki örömet a drog befecskendezése, viszont ha nem szedett pár órán keresztül anyagot, súlyos elvonási tünetek jelentkeztek rajta.
Így jött el 1995, a Depeche Mode egyik legválságosabb éve. Júniusban - ígéretükhöz híven - ismét összejön a csapat. Ezen a találkozón - amelyen Dave egyébként nem volt jelen - Alan Wilder óriási döbbenetet okozva bejelentette, hogy kiválik a Depeche Mode kötelékeiből. Elégedetlensége fő okául az állandó, egyensúly nélküli munkamegosztást, és a tagok közti viszony megromlását jelölte meg. Jellemző módon Alan felhívta a Los Angelesben züllő Dave Gahant is, ám a frontember heroinmámorban úszott, és szinte nem is reagált Alan szavaira...
Alan kiválása villámcsapásként hatott, hiszen ő volt a csapat zenei motorja, nélküle az együttes egész léte kérdőjeleződött meg. A háromtagú Depeche Mode viszont hamarosan bejelentette, hogy hárman is folytatják a zenélést. Ennek ellenére csak 1995 végén vonultak stúdióba elkészíteni az új albumot, de ez már egy másik történet...
Most még itt van tehát a Songs Of Faith And Devotion. Milyen is ez az album? Döbbenetes. Gyökeresen elüt mindentől, amit a Depeche Mode valaha is csinált. Csikorgó effektek, rockos-indrusztriális hangzás, néhány számban bizonyos fokú túlhangszereltség jellemzi az album zenéjét. Az is érdekes kérdés persze, hogy 1993-ban, amikor mindenki egy "techno-albumot", egy új Violatort várt, mennyire volt megdöbbentő ez a rockos hangzás... Az album szinte telis-tele van "antislágerekkel", tehát pl. egy új Enjoy The Silence-ról szó sincs... Ami a dalszövegeket illeti, a hit és a vallás a fő téma, de több számban is kissé elszálltnak tűnik a megfogalmazás... Dave hangja ezúttal nincs visszahangosítva, sejtelmessé téve, mint a Violator esetében - viszont pár számban az az érzése az embernek, hogy szinte elveszik a hangja a sok hangszer és a sok kórus között... Mert bizony kórusok is vannak, mégpedig színesbőrű gospelkórusok! Különösen a koncerteken meglepetés ez: az együttestagok mellett színesbőrű hölgyek énekelnek, ezzel is teltebbé téve a hangzást... A koncerteken a Condemnation, a Get Right With Me, az In Your Room, az I Feel You, a Personal Jesus és a Fly On The Windscreen című számok alatt csendül fel ez az érdekes kórus... A hangzást ezenkívül session zenések színesítik, kürtökkel és egyéb "ketyerékkel".
És ne feledkezzünk meg a vonósokról! Mert az albumra némi meglepetésre rákerült a Martin által énekelt One Caress is. Érdekes módon eredetileg kilenc számosra készült az album (az One Caress nélkül), ám végül rátették ezt a szerzeményt is, annyira tetszett nekik. Igen ám, de így három Martin által énekelt dal lett volna az albumon! (Judas, Get Right With Me, One Caress). Ez - valamiért, nem tudom, hiszen a Black Celebration-nél nem volt gond - megengedhetetlen, ezért az utolsó pillanatban Martin helyett Dave énekelte fel a Get Right With Me-t az albumra...
Nézzük a számokat! Az album az első kislemezzel, az I Feel You-val kezdődik. Dave szerint ez a dal arra kell, hogy "berobbanjon a pofádba". Már az első effekten (fékcsikorgás) érezhető, hogy új korszak kezdődik az együttes életében... A vad gitárokon szárnyalni kezd Dave hangja: I Feel You!!! Erős érzelmi dominancia és erotikus hangulat keveredik ebben a számban a vallásossággal, a hittel, hiszen: "My kingdom comes" és "Lead me through Babylon!". A klipről már írtam, kicsit megdöbbentő volt... A szám egy perc "gitárzúzással" zárul, amely akkor még kevés rajongónak tetszett... Rögtön a második kislemez következik, a Walking In My Shoes. Ez az együttes talán legmélyebb, és az egyik legmeghatóbb dala. Viszont az is igaz, hogy a gyönyörű, bluesos, vonósokkal kialakított hangzás meglehetősen depresszív... A szövegek szívbemarkolóak: egyfajta szenvedést írnak le, s olyan érzése van az embernek, mintha egy bírósági teremben vallana Dave a bűneiről... ("I promise now, my judge and jurours, my intentions couldn´t have been purer"). A dal az előítéletekről és a könnyű ítélkezésről is szól: "But before you come to any conclusion, try walking in my shoes". A dal klipje nagyon művészi, nekem nem nagyon tetszik, de sok rajongó kedvence. A harmadik kislemez következik (érdekes elhelyezés): ez a Condemnation, Dave mindenkori kedvenc dala. A gyönyörű, szívbemarkoló, esdeklő ballada (ami szerintem az együttes egyik legjobb szerzeménye) különös módon elég sok rajongónak szúrja a szemét, sosem értettem, hogy miért, de hogy ez a dal sokaknak "antiszámuk" a DM-től, az is biztos. Zongorával kísérve kissé templomi hangulata van a dalnak, és itt jelenik meg először a gospelkórus. A szám klipjében a gödi pusztában Dave-et láthatjuk, ahogy örökre elkárhozik egy lánnyal együtt... Ragyogó klip! Ismét egy kicsit felpörög a tempó, egy újabb kemény indtrusztriális-rockos, "Achtung Baby-s" dal következik, ez a Mercy In You. Depresszív, kemény hangzás, kifacsarodott szövegek. A dal vége nagyon jó (Alan Wilder műve ez is), s a dal szinte átcsúszik a következő dalba, a Martin által énekelt gyönröű Judas-ba. Kürtök, gyönyörű, lágy hangzás, és férfikórus a dal végén: "If you want my love". Martin egyik legeltaláltabb dala ez. A szövegek ismét a hitről szólnak (eddig mindegyik dalnak voltak hitre szóló asszociálásai). A dalnak van egy instrumentális levezető blokkja, amely Alan műve, de ezúttal - ellentétben a Violatorral - nincs külön címe. Egy újabb mély, kissé depresszív alkotás következik: ez a negyedik kislemez, az In Your Room. Talán a csapat történetének leggyönyörűbb szövegei: a szeretkezés a téma, de valami csodálatosan leírva... A hangzás már jóval kevésbé fekszik: túlhangszerelt, kissé egy gyászmenetre emlékeztető dal ez, a végén egy ugyanolyan nehezen emlészthető 1 perccel, mint ami az I Feel You-nál van... A Get Right With Me következik, ami ugyancsak egy igen kevéssé kedvelt dala a csapatnak (ezúttal én is egyet tudok érteni). A Get Right With Me-ről mindig Ákos: Csak a szerelmen át-ja ugrik be: túlhangszerelt, kemény, brutális, összevissza dal ez, ahol a nagy kavalkádban (gospelkórusok ezerrel ezúttal is) ismét elveszik Dave hangja... A szövegek az emberek közti megbékélést szorgalmazzák. A dal után ismét egy kis instrumentális blokk jön (ezt szokták Interlude Nr.4-nek, vagy Swampynek hívni, de hivatalosan nincs címe), majd az arcunkba robban az album legenergikusabb száma, a Rush. Talán az album egyik leginkább rajongással övezett dala ez: a koncerteken (és a DM klubokban) mindig óriási tombolás van erre a számra... Különösen a rajongó hölgyek szeretik: gondoljunk bele, Dave azt énekli nekik, hogy "When I come up, when I rush, I rush for you"... A szövegek talán egy párkapcsolat végéről szólnak. A dal közepén van egy kiállás, amely után visszajön a pörgősebb rész: teljes a tombolás... A másik Martin által énekelt dal következik, az I Feel You B oldalán már megtalálható One Caress. Jómagam és több ismerősöm egyöntetű véleménye, hogy ez Martin legteljesebb, legjobb saját maga által előadott dala. Megúnhatatlan, csodálatos dallamok: a vonósok mintha a szívünkön játszanák el gyönyörű akkordjaikat... És a vége: egy fantasztikus csúcspontja ennek a gyönyörű számnak... A szövegek ismét eléggé kibogozhatatlanok. A klip pedig a legszebb az összes eddigi közül: Martin egy patak partján énekel, egy fiú meg egy lány egy erdőben kergetőzik ártatlanul... Nagy kár, hogy a legnehezebben hozzáférhető klip a legszebb... Az albumon ezúttal a végére gyűltek a jó számok, hiszen egy újabb csoda következik, a Higher Love. Az együttes egyik legjobb száma ez. Csodálatos dallamok, remek szövegek, viszont szomorú hangulatú az egész dal: mintha egy búcsú lenne a rajongóktól, és az élettől: mintha a "magasabb szerelem" nem lenne más, mint a halál, amiért "feláldozza szívét és a lelkét" Dave, akinek ekkor (de főleg 94-95-96 körül) úgy tűnt, hogy valóban ez lesz az utolsó dala, és utána elenyészik a magasabb szerelemben... A gyönyörű dal csúcspontja után jön a legmeghatóbb szöveg: ("I surrender heart and soul - Sacrifice to the higher goal"), és utána egy szép, hosszú, megható levezetés, amelyből már sokat láthattunk ezen az albumon... Ezzel a csodálatos számmal ér véget az együttes eme csodálatos albuma...
A Songs Of Faith And Devotion tehát az együttes legnagyobb albumai közé tartozik minden különössége és helyenkénti túlhangszereltsége ellenére is. A Depeche Mode ekkorra vált igazán nagy együttessé, amely már megtehette, hogy egy, az addigiaktól teljesen eltérő albumot adjon ki, és relatív ezzel is sikeres legyen. Viszont az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az album zenéje, Dave külseje, Alan kiválása és különösen az 1994 és 1996 között történtek nagyon sok rajongót elfordítottak az együttestől.
Készítette: Szigeti Laci.