Ultra (1997)

1. Barrel Of A Gun 2. The Love Thieves 3. Home 4. It´s No Good 5. Uselink 6. Useless 7. Sister Of Night 8. Jazz Thieves 9. Freestate 10. The Bottom Line 11. Insight 12. Painkiller (junior)

Depeche Mode, 1995. Mi lesz most? Alan nélkül hogy lehet zenét készíteni? Martin vállal mindent, ő csinálja a zenét is a szövegek mellett? És mi lesz koncerteken? Session zenészeket fognak szerződtetni? De az vajon ugyanaz a Depeche Mode lesz-e? Vagy egy új tagot vesznek-e be a csapatba? És mi lesz Dave-vel? Dave, aki teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, és őrült drogtivornyában úszik, el tud-e egyáltalán énekelni egyetlen dalt is, nem is beszélve arról, hogy tud-e koncertezni? Egyáltalán: Alannel 3 évet kellett várni az új albumra, mennyit kell hát várni Alan nélkül?

Komoly válságban a Depeche Mode. Dave-et már az édesanyja és kisfia könyörgése sem tudja megállítani a lejtőn. A frontember immáron teljesen használhatatlan, egyik rehabilitációról a másikra jár, közben pedig az állítólagos "barátai" kifosztják a lakását. 1995 augusztus 18.-án felvágja az ereit, de a gyors orvosi segítség megmenti őt. Aztán 1996 tavaszán visszarepül Londonba, hogy felénekeljen pár dalt az új nagylemezre (Martinnak ekkor már elkészültek a szövegei), de szinte alig tud néhány sort elrebegni (saját bevallása szerint a Sister Of Night volt az egyetlen használható ezek közül a felvételek közül), pedig ekkor éppen egy rehab után volt, így aránylag "tiszta" volt. Ám aztán visszarepült Los Angelesbe, az eszelős tivornyába. 1996 májusában Theresa, Dave második - szintén drogos - felesége szakított David-del, majd a hónap közepe táján Alan Wilder után Andy Fletcher is kilépett a bandából. Ez a hír azonban azokban a napokban nem okozott különösebb meglepetést, hiszen a popzene berkeiben mindenki biztosra vette, hogy a Depeche Mode feloszlik.

1996 május 28-.án, hajnali negyed kettőkor aztán egy ismeretlen hölgy riasztotta a 911-et, hogy az a férfi, akivel az éjszakát töltötte - bizonyos Dave Gahan - a fürdőszobában fekszik eszméletlenül. Egy Red Rum (visszafelé olvasva Murder, azaz gyilkos!) keveréket vett be, amit speedballnek is neveznek, lényege azonban az, hogy egy heroin-kokain mix, amit Dave azért vett be, mert külön-külön már egyik sem érte el a kívánt hatást. Ez azonban most sikerült (?). Dave-et eszméletlen állapotban szállították kórházba, ahol háromszor is megállt sokak bálványának a szíve...

Dave: "Arra ébredtem, hogy az egyik orvos azt mondta: >>Azt hiszem, elvesztettük!<<. Erre én felültem, és azt kiáltottam: >>Nem veszettetek el, baszd meg!<<" Majd: "Egy teljes kardiológiai szünetet éltem meg, tulajdonképpen a szívem nem vert két percig. Vagyis halott voltam két percig. Meghaltam..."

Dave-et hamarosan kiengedték a korházból, ahonnan a börtönbe vitték, illegális drogbirtoklás miatt, de 10 000 dollár óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Ekkor Dave ott folytatta, ahol abbahagyta, ismét a heroinhoz nyúlt. Aztán: "Hirtelen megfogalmazódott bennem egy kérdés: >>Mi az istent csinálok? Egyszer már meghaltam!<<" Ez segített Dave-nek, hogy bevonuljon az újabb rehabilitációra, amely után mindmáig tiszta tudott maradni. Ezután Andy visszalépett az együttesbe, és végre folytatódhattak az új album felvételei...

És mit csinált Martin? Ő 1995-ben egy újabb szólószámot készített Leonard Cohen tribute-albumára, ez volt a Coming Back To You. Ezután neki is megvoltak a maga krízisei. Martin: "Őszintén be kell vallanom, hogy azon gondolkoztam, hogy megéri-e ebben a zenekarban maradnom. Komolyan azt éreztem, hogy talán itt az ideje annak, hogy valami más után nézzek." Szerencsére Martin nem így döntött, hanem oroszlánrészt vállalva az új album elkészítésében az együttesben maradt...

Szót kell ejtenem egy másik sajnálatos jelenségről. Írtam, hogy az I Feel You-nál mennyien elfordultak az együttestől. Sajnos ezalatt a 4 éves szünet alatt még ennél is sokkal többen lettek hűtlenek a Depeche Mode-hoz. Ezekben az években lefutott a szintipop (ne felejtsük el, 1994-ben feloszlott a Bonanza Banzai is), és a techno-rave irányzat került előtérbe. Rengeteg DM rajongó kezdett el ekkor hallgatni Scootert, RMB-t, Blümchent, Charly Lownoise&Mental Theo-t, Ultra-Sonicot, majd a rave gyors háttérbe szorulásával a house és a trance zenéket, mostanában pedig breakbeatet, drum´n´bass-t, goát, stb. Egy 92-es DM átlag rajongó így jutott el tehát mára mondjuk az Underworldhöz, vagy a Chemical Brothershez. A szöveg már nem fontos, hiszen "nehogy már az alakítsa az életemet, nem vagyok már 15 éves", és amúgy sem túl divatos dolog manapság szövegeket elemezni, szövegekben elmerülni. Összességében sajnos a popzenében a 90-es években éppen 1994 és 1997 között történt a legtöbbminden, ami alatt a Depeche Mode nem jött ki új albummal...

És ha kijön 97-ben, akkor mi történik? Tud-e újat nyújtani? Utoléri-e őket is az unalom? Ha még egy döbbenetet okozó albummal kijönnek (Songs Of Faith And Devotion 2), akkor marad-e egyáltalán rajongójuk? Ha viszont visszatérnek a gyökerekhez, nem fogják-e őket hatásvadásznak, unalmasnak tartani? Kívül tudnak-e maradni a techno-őrületen? És vajon tudnak-e turnézni, megengedi-e Dave egészségi állapota?

1997, február 3.-án aztán válasz érkezett a kérdések nagy részére. A Depeche Mode kijött új maxijával, melynek címe Barrel Of A Gun volt. A dal egy fantasztikusan sikerült borzalom. A Depeche Mode-nak sikerült megjelentetnie története legidegörlőbb számát. Vad dobok, eltorzított, idegesítő gitárok, eltorzított Dave-hang, hideglelős szintetizátorok, a kliben pedig sötétség, félelem paranoia. És elképesztő szövegek. "Whatever I´m done - I´ve been staring down the barrel of a gun!!!" hörgi fülünkbe Dave, aki egyébként a klip alkalmából levágatta a haját félhosszúra. A klipről is érdemes szót ejteni hiszen drogos hétköznapokról szól: Dave csukott szemhéjára egy drogos szem van festve, és ez a drogos szem menekül előlünk és mindig visszatekint ránk: hiszen a kamera egy puskacső formájára hasonlít... Dave ebben a klipben legyeket is eszik, valamint felvesz egy lámpákkal teleaggatott, rémisztő hatást kölcsönző fehér kabátot is... Szóval nem egy mindennapi videó. Első ízben egyébként külön klip készült az egyik mixhez is (Underworld Hard mix). A mixek egyébként még magánál a számnál is nagyobb döbbenetet okoztak: ezeknek a mixeknek már az égvilágon semmi közük nem voltak a Depeche Mode-hoz, ami a rosszabb dolog, hogy hangzásukban sem... Viszont ami remek: a B oldalas szám! Ez egy instrumentális kis csoda, az együttes történetének leghosszabb száma (7:24), a Painkiller. Pörgős, táncolható, effektgazdag, igényes - remek munka Martintól! És még egy érdekesség a Barrel Of A Gun kislemezekkel kapcsolatosan: az egyik kislemezen - az eddigi kislemezekkel ellentétben - ha halványan is, de látszanak az együttes tagjai!

A reakció a Barrel Of A Gun-ra sajátságos módon kisebb felhördülés volt, mint a Personal Jesusra vagy az I Feel You-ra volt (pedig ez a három közül a legrémisztőbb), sőt, egész elképesztő listás helyezéseket ért el a szám. Pl. negyedik lett Angliában, ami a People Are People mellett a legjobb angliai listás helyezése a csapatnak! A maxiból sok fogyott, viszont jellemző módon a kiadás után ment el belőle a legtöbb, utána már szinte alig, tehát a rajongók gyorsan megvették, mások utána már nemigen. Németországban például harmadik helyen debütált a szám, aztán a következő héten tizenharmadik volt, az utána következő héten meg már csak harmincegyedik... A Depeche Mode-nak tehát - a maga módján - ismét sikerült sokkolnia az első maxival, más kérdés, hogy a Personal Jesusnál és az I Feel You-nál is háromszor sokkolóbb kislemez harmadakkora felhördülést sem okozott, mint a másik kettő.

Még mindig februárban beindult a promóció, először Európai országokban, majd február utolsó hetében New Yorkban. Itt forgatták Anton Corbijn vezetésével a következő klipjüket, It´s No Good címmel. Mind a klip, mind a dal, mind maga a kislemez újra nagy felhördülést keltett.

Képzeljünk el egy nagyon is populáris pop-melódiát, lágy, Violator-ra emlékeztető szintikkel, eldugott fémes hangokkal és egy egészen elképesztően giccses klippel. Ebben a klipben a Depeche Mode mulatókban lép fel, de senki nem kiváncsi rájuk. Egy helyen a vendégek egymás fején törnek szét üvegeket, egy másikon pedig csak egyvalaki téved be, akiknek az együttes el is kezd játszani, de mire távozik a vendég, az együttes abba is hagyja játékát. Martin haja zselével hátra van nyalva (ő úgy érezte magát saját bevallása szerint, mintha a The Meaning Of Love forgatásán lett volna), Andy egy nagybőgőn játszott, Dave pedig aranyló ruhában, kiálhatatlanul homoszexuális arcokat vágva, szenvedve saját unalmasságától adja le a műsort. Nála jobban már csak a két felbérelt táncosnőjük únja jobban a zenélést: mindkettő elég szakadt és láthatóan ez van az arcukon: "Mi a fenét keresek én itt?" A választ is megkapjuk: miután az utolsó helyükön a pénzt kérnék, és azt ellopják, a két táncosnő otthagyja őket a kocsijukkal - mert a kocsi is a táncosnők tulajdonát képezte... Dave még sértődötten utánuk vágja: "Loser!", aztán aranyló ruhában a hangszerekkel gyalog elindulnak haza...

A kislemez sem volt egyszerű eset. Az It´s No Good mixek talán az együttes történetének leghalványabb mixei lettek, ráadásul a B oldalas szám, a Slowblow is egy kissé különösre sikeredett... Ez egy nagyon lecsupaszított instrumentális melódia, melyre azok, akiket nem idegesít a benne másodpercenként jelentkező csipogó effekt (ezek közé tartozom), azok azt mondják, hogy unalmas, akiket pedig idegesít, azoknak pedig messze ez az antiszámuk a Depeche Mode-tól... Martin azt nyilatkozta ebben az időben, hogy volt egy-két szám, amit inkább nem adtak ki, mert nem voltak biztosak benne. Felmerül a kérdés, hogy azok vajon még a Slowblow-nál is gyengébben sikerültek? És a csúcs-reklámfogás: az It´s No Good és a Slowblow eredeti verziója külön maxira került... Nem semmi.

Mindenesetre az It´s No Good - amely populárissága talán a Just Can´t Get Enough-The Meaning Of Love-Enjoy The Silence vonulathoz hasonlít - hatalmas siker lett, mind Angliában, mind Németországban az ötödik helyig jutott a listákon. Tulajdonképpen az Enjoy The Silence óta nem volt ekkora slágere a csapatnak, így nem csoda, hogy a rádiók és a zenei TV-k azonnal "rászálltak" a számra, így az It´s No Good szinte nyolcvanas éveket idéző nagy slágere lett a csapatnak. Felmerül a kérdés: mekkora lett volna a siker, ha ez az első maxi?

Márciusban a Mute Records néhány úgynevezett pre-listening partyt szervez Angliában, ahol a banda még kiadás előtt eljátssza az It´s No Good-ot és még néhány számot az albumról. Április 14.-én pedig megjelent a régen várt új album, amely az Ultra címet viselte.

Miért pont Ultra? Martin: "Véleményünk szerint egy nagyszerű szó, végtelenül egyszerű és nem hinném, hogy bárki előttünk valaha használta volna. Visszanéztünk időben, kitattunk a zenei krónikákban, megnéztük régi lemezek címeit és rájöttünk, hogy ezt a szót, legalábbis tudomásunk szerint senki sem használta".

Az Ultra borítója némileg emlékeztetett a Songs Of Faith And Devotion borítójára, ám ezúttal nem voltak láthatóak az együttes tagjai, mindössze az együttes neve és az albumcím. Az albumon eddig egyedülálló módon nem kevesebb, mint 12 szám volt hallható, igaz, ezekből 3 instrumentális, amolyan át-, illetve levezető alkotás. Alant jónéhány session zenész helyettesítette. Az album Angliában azonnal az első helyre ugrott a listákon (majd hamar le is zuhant onnan), USA-ban viszont nem sikerült megismételni a Songs Of Faith And Devotion Billboard-vezetését, ott "mindössze" ötödik lett az album. Viszont az össz-európai listán megintcsak első helyen végez az album, ráadásul platinalemez lett Spanyolországban és Olaszországban. A lemezeladási statisztikák már nem mutatnak ilyen hízelgő képet az albumról, hiszen az Ultrából kevesebb, mint feleannyi (!) fogyott, mint a megismételhetetlen sikerűnek tűnő Violator-ből (Ultra: 3 millió, Violator: 6,5 millió), sőt, még másfél millióval kevesebb, mint a Songs Of Faith And Devotionból. Az érem másik oldala viszont, hogy az Ultra még így is a harmadik legtöbb példányszámban eladott Depeche Mode nagylemez, megelőzve a hőskorszaknak tartott 80-as évek végének albumait.

Az együttes folytatja promócióját és TV-fellépéseit, interjúit. Egy május 7.-i kölni TV-fellépésre Dave levágatja félhosszú haját, így ismét a kocka-frizurával hódít. Öt napra rá elkészülnek az együttes első fotói Marina Chavez fotóshölggyel (ennek az az érdekessége, hogy hosszú idó után először nem Anton Corbijn-nal dolgozik a csapat). Másnap az együttes megtartja az első nemzetközi internetes videós rajongói találkozót, valamint megnyitja saját weboldalát (http://www.depechemode.com). Május 14.-én pedig máris a harmadik kislemez klipjének forgatása következik. ez a Martin által énekelt lírai Home. Ehhez egy méltó, magasztos klipet készítettek, melyben egy Motelben mászkáló kopasz figurát (a Halál?) láthatunk, aki néhány ember mellett megáll, mire azok meghalnak. Ott látjuk az együttest is, akik éppen egy kimerítő koncert után pihenhetnek, de szerencsére őket nem találja meg a kopasz emberke...

Folytatódnak az élő fellépések (melyeken a dobok mögött Christian Eignert, az egyik szinti mögött pedig Dave Clayton-t láthatjuk-hallhatjuk), majd május 16.-án végetért a promóciós körút. Pontosan egy hónapra rá, június 16.-án pedig megjelenik a kislemez, a Home, melynek borítóját Emma Corbijn, Anton Corbijn ötéves kislánya készítette. A kislemezen az eddigi vonulatot folytató, nehezen emészthető mixek vannak, valamint két live felvétel az egyik promóciós fellépésről, amelyről a Barrel Of A Gun és az It´s No Good hallható itt. A Martin által énekelt, vonósokkal tarkított szentimentális ballada nem kis meglepetésre meglehetősen visszhangtalan maradt (persze nem éppen egy nyárra való strandslágerről van szó), Angliában például az ddigi egyik leggyengébb, huszonharmadik helyet szerezte meg a dal. A Home azonban így is Guiness-rekorder lett: Olaszországban ez lett a harmadik első helyezett szám az albumról, ami sem előtte, sem utána nem sikerült semelyik együttesnek semelyik országban. Nem akármilyen siker!

A kislemez megjelenése után 2 hónapig pihentek, nyaraltak a fiúk, majd egy észak-walesi bányában leforgatták a negyedik kislemezük, az Useless klipjét. A klipben ezúttal már tisztán látszik Dave kockafrizurája, ám az igazi meglepetést nem ez, hanem Martin szinte tökéletesen kopaszra borotvált feje okozza. A klipben Ultra és Useless feliratú táblák, illetve zászlók látszanak a Halo klipjére emlékeztetően. A szám érdekessége, hogy a szinte hallgathatatlan albumverziót remekül felturbosították, így egy kifejezetten jól sikerült alkotást hallhatunk. A kislemez október 20.-án jelent (egy héttel Alan Drifting kislemeze után és egy héttel az Alan-nagylemez, az Unsound Methods kiadása előtt!!!) két részletben. A kislemez egyedülállósága ezúttal abban mutatkozott meg, hogy azon multimédiás rész is található: az egyik kislemezen a Barrel Of A Gun, s másikon pedig az It´s No Good látható mpeg formátumban. Ez viszont egy nagyon lehangoló dolgot vonzott maga után: a csapat történetében először nem jelent meg B oldalas szám az albumhoz! Még egy mix (mint pl. Higher Love), vagy egy live felvétel sem (mint pl. It´s No Good). Kár...

Az Useless - az átremixelés ellenére - megbukott a listákon. Angliában mindössze a huszonnyolcadik helyig tudott felkapaszkodni, ami - a Little 15-t nem számolva - a Question Of Lust-tal holtversenyben a banda leggyengébb listás helyezése Angliában. Egy kicsit legyünk büszkék: Magyarországon érte el a legjobb helyezést a kislemez (negyedik hely), ezenkívül még Dániában és Olaszországban jutott be a top10 közé, ám a többi országban messze járt a single az első helyektől (ekkortájt éppen Barbie Girl-láz tombolt...). Amerikában 1997 november 18-.án jelent meg egy Home/Useless kettős kislemez (amely a két szám legfontosabb mixei és a Barrel Of A Gun-It´s No Good videó mellett még a Home és az Useless klipjét is tartalmazta!), ám mindössze a nyolcvanhetedik helyig jutott a listákon.

Még november további eseménye, hogy egy Roxy Music tribute albumon Dave prezentálásában szerepel egy nóta, ez a Song For Europe. A nehezen emészthető alkotás fő érdekessége, hogy Dave hangja erősen emlékeztet a Scooter énekesének, Hans-Peter Geerdesnek (alias H.P.Baxxter) hangjára... Az Ultra után pár hónapot pihentek a fiúk, majd 1998 elején ismét stúdióba vonultak, de ez már egy másik történet...

Még egy fontos dologról nem ejtettem szót. A Depeche Mode - története során először - nem indult koncertkörútra az album után! A csapat kiadott nyilatkozata szerint Dave egészségi állapota ennek az oka (rossznyelvek szerint egyszerűen arról volt szó, hogy nehogy visszaszokjon a drogra). Valószínűleg a Home és a Useless financiális bukása is az elmaradt koncertkörűtnak köszönhető. Az év vége felé bejelentették viszont, hogy 1998-ban egy Best Of albumot készítenek, amely az 1986 és az 1998 közti kislemezeket fogja összegyűjteni, és ezután indulnak turnéra, amely az "Ultra-Singles Tour" nevet viselné...

Milyen album az Ultra? Sokkal lassabb, lecsupaszítottabb, minimalistább, mint az elődjei, a dalszövegek pedig elgondolkodtatóbbak, ködösebbek, mint korábban. Ezek fő vezérvonalát nem könnyű meghatározni, de nagyon gyakran kerül szóba a végzet. A hit ezúttal nem jelenik meg olyan erőteljesen, mint a Songs Of Faith And Devotion-on. A dalok viszonylag hosszúak (kivéve a három instrumentális alkotást), és a Barrel Of A Gun-t, az It´s No Good-ot és a Uselesst leszámítva mindegyik lassú... További érdekesség, hogy 12 szám van az albumon, viszont csak 11 van feltűntetve a borítón! A Painkiller Junior-t sokan csak hónapokkal a megvásárlás után fedezték fel az Insight után egy perccel (különösen a kazettavásárlók). Alan hiánya érezhető, különösen a dalok végének megoldásában, valamint a néhol unalomba hajló minimalista hangzásban. Nagyon hangulatos egyébként az album, körülbelül hasonló érzéseket redukál az emberekben (legalábis bennem és a barátaimban), mint az A Broken Frame...

Nézzük a számokat! Az album a Barrel Of A Gun-nal nyit. Első ízben ez nem egy előremutató, sokkal inkább egy visszatekintő alkotás - zeneileg is, de különösen a szövegeit tekintve. Zenéjét tekintve egy visszanyúlás négy évet: mintha egy kicsit túlelektronizált SOFAD-számot hallanánk... Az eltorzított Dave-ének (mintha egy hangszóróba énekelne!) és a dal végén ismétlődő félelmetes kéthangos szintieffekt kiemeli az amúgy is idegörlő szám nyersességét, erőteljességét, és a mesélő elhagyatottságát. Noha Martin írta a szöveget, gyaníthatólag Dave-ről szól a dal, az Ő magányosságáról, üres, drogos hétköznapjairól... A dal záróakkordjai ugyanúgy elhalkulnak, mint eddig a Something To Do-t kivéve minden albumnyitó alkotásnál, majd egy kicsit hosszú szünet után következik a The Love Thieves. Ez egy az albumon nagy számban fellelhető lassú Dave-dalokból. Már itt feltűnik, hogy Dave hangja ismét egy kicsit visszhangosítva van, mint ahogy az oly sokáig volt (különösen a Violatoron), noha amúgy is tisztán lehet hallani a hangját a Barrel Of A Gun-t leszámítva minden dalban (és ez nem igazán mondható el a Songs Of Faith And Devotion néhány alkotásáról). Kellemes hangulatú, ködös szövegű és minimalista hangzású ballada, kissé hományos bibliai és életrajzi célzásokkal ("my lonely soul brothers").A dal végén a hosszú gitáros levezetés nagyon szép. Harmadik helyen a harmadik kislemez, a Martin által énekelt Home következik. Kemény, kicsit a Sweetest Perfection végét idéző kezdés remek effektekkel, majd Martin elcsukló hangjával teljesedik ki a dal. Ismét a végzet, a megnyugvás, a révbeérés a téma. A refrén fantasztikus, szinte szállni kezd a szám - ezt az érzést segítik az ismét megjelenő vonósok, melyek csodálatosan fonják át a dalt. A kissé talán túl hosszú levezetés után jön az album nagy slágere, az It´s No Good. Az aktuális nagy sláger szerintem nem tartozik az a Depeche Mode legjobb pillanatai közé, ám pörgősségével, tiszta, "Violator"-ös hangzásával mindenképpen üdítő színfolt az albumon (mindamellett egy picit ki is lóg az album ködös hangulatából, alapkoncepciójából!). Könnyed, "hímsovén" szövegek, hódító refrén és emészhető zenei megoldások jellemzik a számot. Egy instrumentális kis átvezetés következik, Uselink címmel. Az erősen a Violatorra emlékeztető alkotás nem rossz, figyelemreméltó zenei megoldásokkal apellál. Az elhalkulás után a negyedik kislemez, az Useless robban be. De sajnos nem a maxi verzója, hanem az ennél klasszisokkal gyengébb albumverziója található meg itt. Ez a maxiverziónál hosszabb, sokkalta üresebb, és a kőkemény, kissé agyatlanul zúzott gitárok is tökéletesen nem illenek a zenei alaphoz. A refrént leszámítva a dallamvezetés kissé minimál. Összességében egy SOFAD-dalt hallhatunk - ALan finom znei megoldásai nélkül... Keserű szövegek, emlékezetes klip, és meglepően hirtelen lezárás (ez sem éppen az a tipikus Alan Wilder féle megoldás). A Sister Of Night következik, Dave aktuális kedvence. Csendes, atmoszférikus, The Love Thieves-re emlékeztető alkotás ez, melyet egyedivé emel a közepén található indusztriális őrület. Simogató, kellemes, gitárokkal színesített alkotás ez, meseszép levezetéssel (ezúttal nem hiányzik Alan...). Az együttes történetének talán legsötétebb szövegeit olvashatjuk, hiszen szinte egyértelműen a halál a téma. Egy újabb instrumentális dal következik, Jazz Thieves címmel. Érdekes párhuzam a Black Celebration albummal: míg ott a "Question" a "Dress" és a "Black" fordult elő kétszer a címek között, most itt a "Thieves"... Andy elmondása szerint ez a The Love Thieves jazz-mixe, ám ez nem igazán hallatszik a meglehetősen monoton alkotáson. A dal záróakkordjai átcsúsznak az album talán legeltaláltabb dalába, a Freestate-be. A countrys gitár és Dave intuitív hangja az album legpozitívabbjává emeli ezt az alkotást. A refrén még a remek verszakok közül is kiemelkedik. Fantasztikus szövegek: "Let your feelings show!", és az egész refrén szövege csodálatos... Talán először az együttes történetében egyes szám második személyben szól a szöveg - hozzánk, mégpedig nem szimplán (pl. "I rush for you"), hanem hitet és erőt adva... (igaz ez egy kicsit ütközik a másik ars poeticával a Cleanből: "I don´t advise and I don´t cricitise, I just know what I like with my own eyes"). Hosszú szám, az album leghosszabbika, meglepően jó zárással. A csendből a The Bottom Line hangjai emelkednek ki. Ez egy újabb lassú alkotás, ezúttal Martintól. Csodálatos, megható szövegű ballada ez: bármi is történne, "I follow you!"... Martin ezúttal is saját és Dave életrajzi elemeit keveri bele a metafórikus képekkel telerakott dalba. És folytatódik a pozitív hangulat (az album vége brilliáns lett), ez az Insight. Ismét lassú a dal, viszont már-már könnyfakasztóan pozitív... Az első versszak után Martin is belép a vokálba, továbbnövelve a dal fantasztikusságát. A Freestate után ez a második dal, amelyben "telling you clearly", hogy "talking to you now", azaz hogy Martin ezúttal egyenesen a rajongóknak üzen. És csodálatos dolgokat mond: "The world still turns", és: "The fire still burns!" Zeneileg is csodálatos a dal, különösen a refrén alatti erős elektronikus résznek, és a versszakok alatti zongoráajátéknak köszönhetően... Ez egy újabb olyan dal, amelyben a refrén kimagaslik a többi közül - pedig a versszakok is gyönyörűek... Felemelő a dal végén Martin két szólamban (!) hallható hangja: "You´ve got to give love!", azaz "Szerelmet kell, hogy adj!". Martin egyébként háttérvokálozik is a dalban, ami eddig kissé hiányzott az albumról... szóval csodálatos alkotás ez, remek záródal - lenne, ám itt ismét van egy amolyan "Pimpf-szerű" kis instrumentális (egyébként egy perc csend után!), ami ugyan remek, de nem biztos, hogy igazán illik az albumra... Pedig nem rossz a Painkiller Junior, amely a Barrel Of A Gun B oldalán található Painkiller vége, egy kis üstdobbal megszínesítve... Az album közepén található disszonanciát szinte már el is felejtettük ennek a hihetetlenül pozitív zárásnak köszönhetően...

Az Ultra tehát mindenképpen figyelemreméltó visszatérő album a szintetizátorzene apostolaitól, és noha nem igazán mérhető a Violatörhöz, vagy a Songs Of Faith And Devotion-hoz, mindenképpen jó szívvel odatehető a többi album mellé a polcra. Hangulatos, ködös, elgondolkodtató, a végén pedig mindenképpen pozitív alkotása 97-es Depeche Mode album, mindenképpen egy korszak lezárása (különösen a következő évben kijövő best of albummal), hiszen az Ultrát követő , 2001-es stúdióalbum megint teljesen el fog térni mindattól, amit Depeche Mode-nak tartunk mindannyian... És ami fontos: EZ ÍGY A JÓ!!! :-)

Készítette: Szigeti Laci

vissza a főoldalra