Alan Wilder (Recoil) zenei pályafutása

Alan Wilder 1959 júniusának első napján született Londonban. A középréteghez tartozó család harmadik fiúgyermeke már kiskorában érdeklődni kezdett a zene iránt. Szülei zongorázni tanították, amit nem igazán kedvelt, későbbi világhírűvé válásának azonban ez (is) része lett. Zenei érdeklődését a komolyzene mellett természetesen korának, a hetvenes éveknek zenéjének a legjelesebb előadói kötötték le, különösen az ekkortájt világhódító útjára induló Kraftwerk, de számos újhullámos előadó is.

A közepes tanuló Alan 16 éves korában játszott első együttesében, az ekkor még nagyon egyedülállónak számító szintetizátoros szerepben. Emellett taxisofőrködéssel kereste kenyerét. Több együttes (Daphne&The Tenderspots, Real To Real, The Hitmen) végigjárása után 1982 januárjában a Music Maker című hetilapban egy hirdetésre lett figyelmes: "Neves banda szintetizátorost keres 21 év alatt!". Alannek kétsége sem volt affelől, hogy ez csakis a Depeche Mode lehet, akiknek Speak And Spell című, nagysikerű debütálólemezük után a zene-és szövegíró Vince Clark kivált a csapatból.

Alan tehát elment a meghallgatásra (22 évesként), és rengeteg jelentkező közül őt választották ki arra a megtisztelő feladatra, hogy a Depeche Mode negyedik tagja legyen - köszönhetően annak, hogy letagadta a korát. Nem volt idő pihenésre: az együttes elkészítette első Alannel együtt forgatott klipjét, a See You-t (ebben a klipben Alan még alig szerepel), amelynek frenetikus sikere után az együttes kislemezes turnéra indult. Alan első fellépése 1982 januárjában volt a Crocs-ban, majd hamarosan egy new yorki koncert következett. A turnékon Alannek hihetetlenül gyorsan kellett megtanulni számokat, amely feladat - későbbi visszaemlékezése szerint - nem volt túlzottan megeröltető számára (de az is igaz, hogy ebben a korszakban még nemegyszer hallhatjuk Alant hibázni a szintihasználat közben...).

Áprilisban, a turné végeztével az együttes stúdióba vonult, hogy felvegye második albumát, az A Broken Frame-et. Alan nem lehetett jelen, őt ekkor még csak amolyan negyedik tagként kezelték. Alant később bántotta is, hogy az A Broken Frame borítóján nem is említik meg a nevét, mert az együttes bizonyítani akarta Vince Clarknak, hogy nélküle is létezik Depeche Mode. A The Meaning Of Love című következő maxi klipjében még mindig nem, de a Leave In Silence című, komolyabb hangvételű maxi klipjében már egyértelműen komoly szerep jut Alannek is. Az album megjelenik, s noha előrébb végez a slágerlistán, mint a Speak And Spell, de igazán átütő sikert nem arat. A turné kezdetén Alan egy új, eleddig teljesen szokatlan zenei alap használatát kezdte szorgalmazni. Az együttes megengedte, hogy Alan (és mindannyiunk?) kedvenc albumszámáról, a The Sun And The Rainfall-ról a koncertekre készítsen egy remixet. A meglepően jól sikerült alkotás nagy sikert aratott, és az együttes addigi zenei "feje", Martin Gore is el volt ragadtatva. 1982 végén el lett döntve: Martin Gore mellett Alan Wildernek is van beleszólása az együttes zenéjébe.

Martin 1983-as eredeti és lázadó lelkivilága nagyon egybeesett Alan új, addig szinte senkitől nem hallott (persze Kraftwerk mindig kivétel) hangzásvilágával, így Alan a következő albumon már szinte fele-fele arányban dolgozott Martinnal. Az új hangzás első maxija az 1983-as Get The Balance Right!/The Great Outdoors! volt, ami még nem volt akkora előrelépés, mint a későbbi maxik és az album, de már jóval táncolhatóbb volt az A Broken Frame kislemezeinél, a szövegek pedig határozottak, frissebbek az 1982-es album szomorkodásánál. A Get The Balance Right! mindezek ellenére nem arat igazán nagy sikert, de ez nem szegi kedvét az együttes tagjainak. Martin lelkesen írja az eddigiektől teljesen elütő, politikus szövegeit, Alan pedig a még szokatlanabb csörömpölős, indrusztriális alapokat. A júniusban kiadott maxi, az Everything Counts hatalmas siker lett, és nem sokra rá megjelent az együttes történetében mérföldkő Construction Time Again. Politikus hangvétel, és elképesztő indrusztriális hangok. Alan ebben az évben - a Depeche Mode történetében előszőr és utoljára - három dalszöveget is ír, amelyből kettő (Two Minute Warning, The Landscape Is Changing) felkerül az albumra. Igazi Alan-szemlélet, sötét, vésztjósló tónusokkal. A Two Minute Warning a fegyverkezési verseny kiéleződéséről, a The Landscape Is Changing pedig a környezetszennyezésről szól. A végül csak egy kislemez (a Love, In Itself) B oldalára kerülő Fools nagyon nehéz szövegű dal, nagyon könnyed, fülbemászó alapokkal - szinte hihetetlen, hogy ez is Alan műve, pedig az.

A Depeche Mode 1984-ben - amellett, hogy zeneileg többé-kevésbé folytatja a Construction Time Again hangzásvilágát - egy fokkal populárisabb vizekre evez. A People Are People kislemezzel sikerül az amerikai befutás. Ennek a kislemeznek a B oldalán egy újabb Alan-mű található, az In Your Memory, hasonlóan kibogozhatatlan szövegekkel és félelmetes, hatásvadász alapokkal. Ennek a számnak a hosszú verziója - a slick mix - lett Alan egyik beceneve (slick=preciz). A következő kislemez, a Master And Servant sikere után már jöhetett is az új nagylemez, a Some Great Reward, már ismét jóval "martinosabb" hangzással. Itt a kemény indrusztiális hangzás már nincs annyira jelen, bár a később üldözött Blasphemous Rumours kőkemény sample-hangjai is minden kétséget kizáróan Alan műve. Itt is van egy Alan-dal, If You Want címmel, ami talán az album legeltaláltabb, de mindenképpen a legtáncolhatóbb dala. Szinte hihetetlen, de Alannek ez az utolsó saját műve az együttesben.

A Blasphemous Rumours miatti üldöztetés miatt a két 1985-ös kislemez, a Shake The Disease és az It´s Called A Heart nem ér el nagy sikert. Dave idegösszeomlást kap, szanatóriumba kell ápolni, és úgy tűnik, hogy az üstökösként induló tinicsapatnak befellegzik. Martin azonban összetartja az együttest, és oroszlánrészt vállal az új album elkészítésében. Az új maxi, az 1986-os Stripped - a Leave In Silence óta előszőr - egy teljes egészében Martin által alkotott kislemez (persze a Somebody is az, de azon lehet vitatkozni, hogy az külön maxi volt-e, én nem számolom annak). Aztán megjelenik az új album, Black Celebration címmel, és óriási meglepetést okoz a bennfenteseknek. Az valamilyen szinten várható volt, hogy most itt több lesz a Martin-dal, de az, hogy minden egyes dalt Martin készítsen, az azért több, mint érdekes. Két Alan-Martin közös született ebben az évben, a Stripped kislemezén található Black Day és az A Question Of Lust kislemezén található Christmas Island. Ez bizony két meglehetősen gyatra próbálkozás a korábbi remek számok után.

Az, hogy mi is történt, azt örök homály fedi. De Alan nyilatkozataiban az 1986-os évet jelöli meg a csapaton belüli első vitás évnek. A lényeg nem változik: a csapat zenei motorja, Alan nem készített dalt az együttese 1986-os albumán. Készített viszont álnéven egy kétszámos anyagot 1+2 címen, ami a két dal címét takarja (ti. 1, illetve 2). Az álnév, ami mögött megjelentette az albumot, recoil volt. Recoil - azaz, visszahőkölés valamitől. Érdekes cím.

Az 1+2 nem tartozik a zenetörténelem legjobb albumai közé (enyhén szólva). A két negyedóra körüli szám Depeche Mode samplehangokból áll, zömmel az 1983-85 közötti korszakból (azaz Alan legaktívabb éveiből), de hallunk részletet még az Any Second Now-ból vagy a Shouldn´t Have Done That!-ból is. Később még Alan is elismerte, hogy balszerencsés ötlet volt kiadni ezt a gyakorlatilag eladhatatlan albumot.

1987 újabb fordulópont a Depeche Mode életében. Ekkor úgy gondolják, hogy elég a lázadásból, inkább táncolhatóbb, populárisabb zenét csinálnak. Alan visszakerül a csapat zenei körforgásába, és az albumon Martinnal együtt elkészíti mindmáig kedvenc számát, a Never Let Me Down Again-t. Először persze itt a Strangelove maxi, ami óriási sláger lesz szerte Európában, majd következett a Never Let Me Down Again. Az album is hamarosan megjelent Music For The Masses címmel, amelyen még mindig több Martin-dal volt található, de már Alan is visszatért - viszont minden indrusztriális hangzás nélkül. Alan inkább a koncerteken élte ki ebben a korszakban az indrusztriális hangzás iránti rokonszenvét, a 101 című koncertalbumon hallhatjuk is a Stripped és a Nothing számokban ennek a lenyomatait. Ugyanezen a koncertkörúton történt, hogy a backstage mögött összeverekedett Andy és Alan, de az ügyet sikerült ekkor még eltussolni.
Alan még a turné alatt kiadta következő albumát, ez 1988-ban jelent meg Hydrology címmel. Ez egy háromszámos alkotás, és klasszisokkal jobb az 1+2-nél. Erőteljes Kraftwerk-hatás érezhető az albumon, de a három szám mindegyike teljesen különböző, még ma is érdekes meghallgatni. Mivel kislemez nem jelent meg az albumról és a promóció is elmaradt, így néhány igazán vájtfülű rajongó kivételével nem sokan vették meg az albumot.

Az 1988 májusában megjelenő Little 15 kislemezen Alan prezentálásában hallhattuk Beethowen Holdfényszonátáját - ezt az ötletet Martin eröltette. A nagysikerű los angelesi, "101-edik" koncert után az együttes filmstúdióba vonul, hogy összevágja a 101 című filmüket, majd az Everything Counts (live)/Nothing (live) kislemez és a 101 című album kiadása után 1989 nyarán azonnal belecsapnak az új album munkálataiba. Az augusztusban megjelenő új kislemez, a country-hatású Personal Jesus óriási döbbenetet okoz a rajongók körében az addig teljesen szokatlan country-s westernes hangzásával. Feltűnő volt, hogy mind a Personal Jesus, mind a B oldalas Dangerous rendkívül preciz, "slick" volt, ami egyértelműen Alan ténykedésére utalt. Az év hátralévő részében az új album munkálatai folynak, amely munkában Alan - 1984 óta először, és a 101-et leszámítva - ismét oroszlánrészt vállal, mégpedig úgy, hogy Martin kidolgozatlan demo felvételeit saját ízlésének (is) megfelelően alakíthatta. 1990 februárban megjelenik az új kislemez, az Enjoy The Silence, és az album, az addig és azóta is legprecizebb, legtechnikaigényesebb album, a Violator. A siker minden képzeletet felülmúló, a Depeche Mode egy csapásra a világ legkedveltebb együttese lesz. Hisztérikus dedikálások és óriási sikerű TV-interjúk kezdődnek. Ezekben az interjúkban már Alan is több szerepet kapott, hiszen ő volt az, aki az együttes zenéjéről beszélt. A májusi Policy Of Truth kislemez kiadása után elindul a World Violation Tour, amely minden állomása hisztérikus rajongómegnyilvánulásokat és óriási sikert hozott. A nem túl hosszú turné és a siker azonban ismét aláássa Dave egészségét, aki egyre többször keres menedéket a drogok világában.

Az 1990-es World In My Eyes kiadása és a turné befejezése után az együttes stúdióba vonul, és felveszi a Death´s Door című számot, majd pedig nyáron megkezdi története első pihenő évét. Egyedül Alan nem pihen: produceri feladatokat vállal a Nitzer Ebb nevű EBM zenét játszó együttes Ebbhead című nagylemezén. A kemény hangzású felvételek inspirálhatták, hogy kiadja harmadik szólóalbumát, a kőkemény hangzású Bloodline-t. Ezt megelőzte első maxija, a Faith Healer, amely szám eredeti előadója a The Alex Harvey Band, és ebben a számban már éneket is hallhatunk Douglas McCarthytól, aki a Nitzer Ebb énekese. Ez az első nem instrumentális recoil dal. Az albumon szerepel egy Bukka White feldolgozás is (Electro Blues For Bukka White), ebben a számban Bukka White az előadó. Ezenkívül a Curse című dalban Moby, az Edge Of Life-ban és a Bloodline-ban pedig Toni Halliday, a Curve énekesnője énekel, két dal pedig még mindig instrumentális (The Defector, Freeze). Kemény hangzású, EBM-hatást mutató album, egyedi atmoszférával.

Az áprilisban megjelenő album után Alan egy percet sem pihen, még különösebb promócióra sincs ideje: 1992 nyarán elkezdődnek az új Depeche Mode-album munkálatai. Ez az a pillanat, amikor véglegesen felborul a csapaton belüli munkamegosztás. Andy a csapat menedzselésével, Dave a haja növesztésével van elfoglalva, míg Martin is csak annyit tesz, hogy megírja szövegeit és mindegyik dalnak az alapját, majd otthagyja Alant a számítógépek és a szintetizátorok között, aki ezúttal valóban mindent belead, viszont valószínűleg ekkortájt is ég ki véglegesen. Elkezdődik a Depeche Mode - és Alan - egyik leghektikásabb éve, 1993. Az album elkészült teljes egészében, és megjelenik 1993 februárjában az első kislemez, az I Feel You. Az, hogy sikeres lenne, az túlzás, de hogy a rajongók 99%-nak a lelkivilágát felbolygatta, és hogy ezzel a számmal hunyt ki sokak szívében a csapat iránti rajongás, az biztos. Megjelent az album is Songs Of Faith And Devotion címmel, amely már ismét legalább annyira Alan-album, mint a Construction Time Again volt. U2 szerű, kemény, indrusztriális, rockos hangzás, csikorgásokkal és nem egy helyen idegesítő, depresszív effektekkel. Még fel sem ocsódhattak a rajongók a sokkból, amikor máris kijött a következő kislemez, a Walking In My Shoes/My Joy, amely egy újabb Alan-kedvenc dal (mármint a Walking In My Shoes), s rögtön ezután elindult az aktuális kocertkörút, a Devotional Tour. Itt Alan a szintetizátorozás és a zongorázás mellett dobol is, ami ekkortájt meglepetés volt az együttestől. Alant egyre többen kezdik jobban megbecsülni, ő azonban egy percet sem pihen, az album live felvételeivel ismét stúdióba vonul, már amikor van néhány nap szünet az ugyancsak minden időt felemésztő turnékörúton. Szeptemberben megjelenik a Condemnation/Death´s Door kislemez, ahol a Condemnation mellett hallhatjuk már a Personal Jesus az Enjoy The Silence és a Halo live felvételeit. Aztán - még mindig a turné közben! - novemberben megjelenik a legvegytisztább Alan-nagylemez, ez pedig nem más, mint a Songs Of Faith And Devotion Live. Ugyanazok a dalok szerepelnek ezen a lemezen, mint az aktuális nagylemezen, csak éppen "live" hangzásban. Alan kitett magáért: az albumot meglepően sokan veszik meg, de végülis csak a negyvenhatodik helyig jut a listákon. A turné december végén véget ért, majd 1994 januárjának első napjaiban megjelenik az In Your Room/Higher Love (adrenaline mix) kislemez, Alan utolsó munkája az együttes keretein belül. A remekül átremixelt In Your Room-ot és a borzasztóan sikerült Higher Love remixet tartalmazó kislemezt viszik, mint a cukrot, és dacára annak, hogy ez már a negyedik maxi az albumról, még Angliában is nyolcadik lesz. A klipen azonban nagyon érződik a búcsúhangulat. Alan már szinte nem is szerepel a felvételen, Dave felismerhetetlenül sovány és beteges, az együttesen belül egymást érik a durva veszekedések.

1994 elején azonban Alan megdöbbentő javaslatot tesz: kezdjenek egy új turnékörútba, amely a világ ezeddig "elérhetetlen", egzotikus területeit venné célba. A csapat beleegyezik az ötletbe, és 1994 márciusában elindul az Exotic Tournak nevezett koncertkörút, amelynek dalmenetét Alan válogatta össze. A 4 év után újra felcsendülő I Want You Now 1994-es verzióját ez év januárjában készíti el. A koncertek a szokásos sikerrel zajlanak, ám néhány koncert elteltével Andy idegei felmondják a szolgálatot, és hazarepül. Őt a turné végeztéig Daryl Bamonte helyettesíti. A csapat a rémisztő jelek ellenére sem hagyja abba a turnét, noha Dave már csak a drogoknak él, Martinnak pedig súlyos alkoholproblémája alakul ki. Alan ekkor már szinte nem is beszél az együttes többi tagjaival, csak leszegett fejjel dobol és erölteti tovább a rajongóknak egyre kevésbé "bejövő" rockos hangzást még a "legszintisebb számokban is" (pl. Behind The Wheel, A Question Of Time). 1994 nyarán Indianapolisban véget ér a turné, amely darabokra zúzta az együttest. Az együttes ismét beiktat egy pihenőévet, és egyelőre nem akarják látni egymás képét.

1995 májusában Alan Wilder bejelenti, hogy kilép az együttesből. Te, aki eddig türelmesen olvastad ezt a lapot, nem csodálkozol ezen, de ez akkor óriási megdöbbenést okozott. A június elsején kiadott kilépési nyilatkozatában az egyensúly nélküli munkamegosztást és a tagok közti viszony megromlását jelölte meg a fő problémának. A kilépési nyilatkozatának utolsó mondata: "A megmaradt együttestagok továbbra is élvezik támogatásomat és a legjobbakat kívánom nekik bármihez, amit véghez visznek a jövőben, legyen az közös vagy önálló munkájuk, egyaránt." Ennek azonban élesen ellentmond az a szópárbaj, amit a sajtón keresztül kezdődött ebben az időben. Az együttestagok - különösen Martin - azt hangoztatták, hogy az egyensúly nélküli munkamegosztás úgy alakult ki, hogy Alan önként és dalova maradt éjjel a stúdióban, ezek után pedig persze, hogy úgy érezte, hogy nem respektálják őt eléggé. Martin szerint idegesítő volt Alan túlzott precízsége és ellenőrzésmániája is, aztán pedig siránkozott, hogy neki (mármint Alannek) kell mindenre figyelnie. Andy úgy gondolta, hogy Alan azért lépett ki, hogy szétrobbantsa az együttest, de ez nem sikerült neki. Alan sem maradt adós: minden fórumon pocskondiázta a Depeche Mode 1997-es lemezét, a már nélküle készült Ultrát, amely valóban nem lett olyan brilliáns, mint a Violator vagy a Songs Of Faith And Devotion, ráadásul jóval kevesebb is fogyott belőle.

Alan ekkortájt már teljesen a recoil projektnek élt, és 1997 októberében kiadta új albumát, az Unsound Methods-ot, valamint az ezt beharangozó Drifting kislemezt. A hatás nem is maradt el, hiszen ilyen remek korongot nem mostanában hallhattak a rajongók. Minden szám egy külön világ, egy mély szakadék, melybe jó belezuhanni... A kilencszámos Unsound Methods a zenetörténelem azon lemezei közé tartozik, amin egyszerűen nincsenek gyenge dalok. A két legfélelmetesebb számban, az Incobusban és a Stalkerben ismét Douglas McCarthy (Nitzer Ebb) az énekes, a símogató Driftingben és Missing Piece-ben Siobhan Lynch, a vad, szövegelős, Curse-ra emlékeztető Luscious Apparatusban és Control Freakben Maggie Estep, a két feldolgozott számban, a Red River Cargoban (eredeti előadó: T.A. Dorsey) és a Last Breath-ben (eredeti előadó: Ernest Gold&Pal Boue) pedig a már Devotional Tourról ismert gospelénekesnő, Hildia Cambell énekel. Az album utolsó felvételében, a Shuntban szólal meg egyedül Alan (azonkívül, hogy a Missing Piece-ben suttog)

Az Unsound Methods érdekes és pulzáró világot tár elénk, és ha összehasonlítjuk az Ultrá-val, lehet, hogy nem egyértelmű Ultra-fölényt kapnánk, sőt... És Alan tovább dolgozott. 1998 nyarától 1999 nyaráig készítette új albumát, amely a Liquid címet viseli. Előtte még 1999 októberében volt egy néhány másodperces filmbetétdala is Secrets Of Death címmel. A várva várt album mixelési problémák miatt késett, ám 2000 március 6.-án mégis a boltokba került (érdekes módon előbb a nagy, majd utána a Strange Hours címet viselő "beharangozó" kislemez). 

A Liquid némi csalódást okozott. Az eddig minden albumával megújuló Alan most szinte teljesen lekopírozta az Unsound Methods szöveg-, zene- és hangulatvilágát. Ez persze még nem lenne akkora tragédia, viszont a kopírozás nem sikerült tökéletesen: az Unsound Methods egyediségét, sava-borsát nem igazán sikerült átmenteni a Liquidre, amely sokkal sterilebb, "stúdiószagúbb" (negatív értelemben) alkotás lett, mint a 97-es nagy siker. Mindazonáltal remek album a Liquid is, ám az Unsound Methods-ot csak megközelíteni tudta. 

Alan 2000 augusztusában ismét új maxival jelentkezett, ez az album talán legnehezebben emészthető dala, a Jezebel volt, melyhez eléggé Depeche Mode-ra emlékeztető klipet forgattak.