Alan Wilder (Recoil) zenei pályafutása
Alan Wilder 1959 júniusának első
napján született Londonban. A középréteghez tartozó család
harmadik fiúgyermeke már kiskorában érdeklődni kezdett a
zene iránt. Szülei zongorázni tanították, amit nem igazán
kedvelt, későbbi világhírűvé válásának azonban ez (is)
része lett. Zenei érdeklődését a komolyzene mellett
természetesen korának, a hetvenes éveknek zenéjének a
legjelesebb előadói kötötték le, különösen az ekkortájt
világhódító útjára induló Kraftwerk, de számos
újhullámos előadó is.
A közepes tanuló Alan 16 éves korában játszott első
együttesében, az ekkor még nagyon egyedülállónak számító
szintetizátoros szerepben. Emellett taxisofőrködéssel kereste
kenyerét. Több együttes (Daphne&The Tenderspots, Real To
Real, The Hitmen) végigjárása után 1982 januárjában a Music
Maker című hetilapban egy hirdetésre lett figyelmes:
"Neves banda szintetizátorost keres 21 év alatt!".
Alannek kétsége sem volt affelől, hogy ez csakis a Depeche
Mode lehet, akiknek Speak And Spell című, nagysikerű
debütálólemezük után a zene-és szövegíró Vince Clark
kivált a csapatból.
Alan tehát elment a meghallgatásra (22 évesként), és
rengeteg jelentkező közül őt választották ki arra a
megtisztelő feladatra, hogy a Depeche Mode negyedik tagja legyen
- köszönhetően annak, hogy letagadta a korát. Nem volt idő
pihenésre: az együttes elkészítette első Alannel együtt
forgatott klipjét, a See You-t (ebben a klipben Alan még alig
szerepel), amelynek frenetikus sikere után az együttes
kislemezes turnéra indult. Alan első fellépése 1982
januárjában volt a Crocs-ban, majd hamarosan egy new yorki
koncert következett. A turnékon Alannek hihetetlenül gyorsan
kellett megtanulni számokat, amely feladat - későbbi
visszaemlékezése szerint - nem volt túlzottan megeröltető
számára (de az is igaz, hogy ebben a korszakban még nemegyszer
hallhatjuk Alant hibázni a szintihasználat közben...).
Áprilisban, a turné végeztével az együttes stúdióba
vonult, hogy felvegye második albumát, az A Broken Frame-et.
Alan nem lehetett jelen, őt ekkor még csak amolyan negyedik
tagként kezelték. Alant később bántotta is, hogy az A Broken
Frame borítóján nem is említik meg a nevét, mert az
együttes bizonyítani akarta Vince Clarknak, hogy nélküle is
létezik Depeche Mode. A The Meaning Of Love című következő
maxi klipjében még mindig nem, de a Leave In Silence című,
komolyabb hangvételű maxi klipjében már egyértelműen komoly
szerep jut Alannek is. Az album megjelenik, s noha előrébb
végez a slágerlistán, mint a Speak And Spell, de igazán
átütő sikert nem arat. A turné kezdetén Alan egy új,
eleddig teljesen szokatlan zenei alap használatát kezdte
szorgalmazni. Az együttes megengedte, hogy Alan (és
mindannyiunk?) kedvenc albumszámáról, a The Sun And The
Rainfall-ról a koncertekre készítsen egy remixet. A meglepően
jól sikerült alkotás nagy sikert aratott, és az együttes
addigi zenei "feje", Martin Gore is el volt ragadtatva.
1982 végén el lett döntve: Martin Gore mellett Alan Wildernek
is van beleszólása az együttes zenéjébe.
Martin 1983-as eredeti és lázadó lelkivilága nagyon
egybeesett Alan új, addig szinte senkitől nem hallott (persze
Kraftwerk mindig kivétel) hangzásvilágával, így Alan a
következő albumon már szinte fele-fele arányban dolgozott
Martinnal. Az új hangzás első maxija az 1983-as Get The
Balance Right!/The Great Outdoors! volt, ami még nem volt akkora
előrelépés, mint a későbbi maxik és az album, de már
jóval táncolhatóbb volt az A Broken Frame kislemezeinél, a
szövegek pedig határozottak, frissebbek az 1982-es album
szomorkodásánál. A Get The Balance Right! mindezek ellenére
nem arat igazán nagy sikert, de ez nem szegi kedvét az
együttes tagjainak. Martin lelkesen írja az eddigiektől
teljesen elütő, politikus szövegeit, Alan pedig a még
szokatlanabb csörömpölős, indrusztriális alapokat. A
júniusban kiadott maxi, az Everything Counts hatalmas siker
lett, és nem sokra rá megjelent az együttes történetében
mérföldkő Construction Time Again. Politikus hangvétel, és
elképesztő indrusztriális hangok. Alan ebben az évben - a
Depeche Mode történetében előszőr és utoljára - három
dalszöveget is ír, amelyből kettő (Two Minute Warning, The
Landscape Is Changing) felkerül az albumra. Igazi
Alan-szemlélet, sötét, vésztjósló tónusokkal. A Two Minute
Warning a fegyverkezési verseny kiéleződéséről, a The
Landscape Is Changing pedig a környezetszennyezésről szól. A
végül csak egy kislemez (a Love, In Itself) B oldalára
kerülő Fools nagyon nehéz szövegű dal, nagyon könnyed,
fülbemászó alapokkal - szinte hihetetlen, hogy ez is Alan
műve, pedig az.
A Depeche Mode 1984-ben - amellett, hogy zeneileg
többé-kevésbé folytatja a Construction Time Again
hangzásvilágát - egy fokkal populárisabb vizekre evez. A
People Are People kislemezzel sikerül az amerikai befutás.
Ennek a kislemeznek a B oldalán egy újabb Alan-mű található,
az In Your Memory, hasonlóan kibogozhatatlan szövegekkel és
félelmetes, hatásvadász alapokkal. Ennek a számnak a hosszú
verziója - a slick mix - lett Alan egyik beceneve
(slick=preciz). A következő kislemez, a Master And Servant
sikere után már jöhetett is az új nagylemez, a Some Great
Reward, már ismét jóval "martinosabb" hangzással.
Itt a kemény indrusztiális hangzás már nincs annyira jelen,
bár a később üldözött Blasphemous Rumours kőkemény
sample-hangjai is minden kétséget kizáróan Alan műve. Itt is
van egy Alan-dal, If You Want címmel, ami talán az album
legeltaláltabb, de mindenképpen a legtáncolhatóbb dala.
Szinte hihetetlen, de Alannek ez az utolsó saját műve az
együttesben.
A Blasphemous Rumours miatti üldöztetés miatt a két 1985-ös
kislemez, a Shake The Disease és az It´s Called A Heart nem ér
el nagy sikert. Dave idegösszeomlást kap, szanatóriumba kell
ápolni, és úgy tűnik, hogy az üstökösként induló
tinicsapatnak befellegzik. Martin azonban összetartja az
együttest, és oroszlánrészt vállal az új album
elkészítésében. Az új maxi, az 1986-os Stripped - a Leave In
Silence óta előszőr - egy teljes egészében Martin által
alkotott kislemez (persze a Somebody is az, de azon lehet
vitatkozni, hogy az külön maxi volt-e, én nem számolom
annak). Aztán megjelenik az új album, Black Celebration
címmel, és óriási meglepetést okoz a bennfenteseknek. Az
valamilyen szinten várható volt, hogy most itt több lesz a
Martin-dal, de az, hogy minden egyes dalt Martin készítsen, az
azért több, mint érdekes. Két Alan-Martin közös született
ebben az évben, a Stripped kislemezén található Black Day és
az A Question Of Lust kislemezén található Christmas Island.
Ez bizony két meglehetősen gyatra próbálkozás a korábbi
remek számok után.
Az, hogy mi is történt, azt örök homály fedi. De Alan
nyilatkozataiban az 1986-os évet jelöli meg a csapaton belüli
első vitás évnek. A lényeg nem változik: a csapat zenei
motorja, Alan nem készített dalt az együttese 1986-os
albumán. Készített viszont álnéven egy kétszámos anyagot
1+2 címen, ami a két dal címét takarja (ti. 1, illetve 2). Az
álnév, ami mögött megjelentette az albumot, recoil
volt. Recoil - azaz, visszahőkölés valamitől. Érdekes cím.
Az 1+2 nem tartozik a zenetörténelem legjobb albumai közé
(enyhén szólva). A két negyedóra körüli szám Depeche Mode
samplehangokból áll, zömmel az 1983-85 közötti korszakból
(azaz Alan legaktívabb éveiből), de hallunk részletet még az
Any Second Now-ból vagy a Shouldn´t Have Done That!-ból is.
Később még Alan is elismerte, hogy balszerencsés ötlet volt
kiadni ezt a gyakorlatilag eladhatatlan albumot.
1987 újabb fordulópont a Depeche Mode életében. Ekkor úgy
gondolják, hogy elég a lázadásból, inkább táncolhatóbb,
populárisabb zenét csinálnak. Alan visszakerül a csapat zenei
körforgásába, és az albumon Martinnal együtt elkészíti
mindmáig kedvenc számát, a Never Let Me Down Again-t.
Először persze itt a Strangelove maxi, ami óriási sláger
lesz szerte Európában, majd következett a Never Let Me Down
Again. Az album is hamarosan megjelent Music For The Masses
címmel, amelyen még mindig több Martin-dal volt található,
de már Alan is visszatért - viszont minden indrusztriális
hangzás nélkül. Alan inkább a koncerteken élte ki ebben a
korszakban az indrusztriális hangzás iránti rokonszenvét, a
101 című koncertalbumon hallhatjuk is a Stripped és a Nothing
számokban ennek a lenyomatait. Ugyanezen a koncertkörúton
történt, hogy a backstage mögött összeverekedett Andy és
Alan, de az ügyet sikerült ekkor még eltussolni.
Alan még a turné alatt kiadta következő albumát, ez 1988-ban
jelent meg Hydrology címmel. Ez egy háromszámos alkotás, és
klasszisokkal jobb az 1+2-nél. Erőteljes Kraftwerk-hatás
érezhető az albumon, de a három szám mindegyike teljesen
különböző, még ma is érdekes meghallgatni. Mivel kislemez
nem jelent meg az albumról és a promóció is elmaradt, így
néhány igazán vájtfülű rajongó kivételével nem sokan
vették meg az albumot.
Az 1988 májusában megjelenő Little 15 kislemezen Alan
prezentálásában hallhattuk Beethowen Holdfényszonátáját -
ezt az ötletet Martin eröltette. A nagysikerű los angelesi,
"101-edik" koncert után az együttes filmstúdióba
vonul, hogy összevágja a 101 című filmüket, majd az
Everything Counts (live)/Nothing (live) kislemez és a 101 című
album kiadása után 1989 nyarán azonnal belecsapnak az új
album munkálataiba. Az augusztusban megjelenő új kislemez, a
country-hatású Personal Jesus óriási döbbenetet okoz a
rajongók körében az addig teljesen szokatlan country-s
westernes hangzásával. Feltűnő volt, hogy mind a Personal
Jesus, mind a B oldalas Dangerous rendkívül preciz,
"slick" volt, ami egyértelműen Alan ténykedésére
utalt. Az év hátralévő részében az új album munkálatai
folynak, amely munkában Alan - 1984 óta először, és a 101-et
leszámítva - ismét oroszlánrészt vállal, mégpedig úgy,
hogy Martin kidolgozatlan demo felvételeit saját ízlésének
(is) megfelelően alakíthatta. 1990 februárban megjelenik az
új kislemez, az Enjoy The Silence, és az album, az addig és
azóta is legprecizebb, legtechnikaigényesebb album, a Violator.
A siker minden képzeletet felülmúló, a Depeche Mode egy
csapásra a világ legkedveltebb együttese lesz. Hisztérikus
dedikálások és óriási sikerű TV-interjúk kezdődnek.
Ezekben az interjúkban már Alan is több szerepet kapott,
hiszen ő volt az, aki az együttes zenéjéről beszélt. A
májusi Policy Of Truth kislemez kiadása után elindul a World
Violation Tour, amely minden állomása hisztérikus
rajongómegnyilvánulásokat és óriási sikert hozott. A nem
túl hosszú turné és a siker azonban ismét aláássa Dave
egészségét, aki egyre többször keres menedéket a drogok
világában.
Az 1990-es World In My Eyes kiadása és a turné befejezése
után az együttes stúdióba vonul, és felveszi a Death´s Door
című számot, majd pedig nyáron megkezdi története első
pihenő évét. Egyedül Alan nem pihen: produceri feladatokat
vállal a Nitzer Ebb nevű EBM zenét játszó együttes Ebbhead
című nagylemezén. A kemény hangzású felvételek
inspirálhatták, hogy kiadja harmadik szólóalbumát, a
kőkemény hangzású Bloodline-t. Ezt megelőzte első maxija, a
Faith Healer, amely szám eredeti előadója a The Alex Harvey
Band, és ebben a számban már éneket is hallhatunk Douglas
McCarthytól, aki a Nitzer Ebb énekese. Ez az első nem
instrumentális recoil dal. Az albumon szerepel egy
Bukka White feldolgozás is (Electro Blues For Bukka White),
ebben a számban Bukka White az előadó. Ezenkívül a Curse
című dalban Moby, az Edge Of Life-ban és a Bloodline-ban pedig
Toni Halliday, a Curve énekesnője énekel, két dal pedig még
mindig instrumentális (The Defector, Freeze). Kemény
hangzású, EBM-hatást mutató album, egyedi atmoszférával.
Az áprilisban megjelenő album után Alan egy percet sem pihen,
még különösebb promócióra sincs ideje: 1992 nyarán
elkezdődnek az új Depeche Mode-album munkálatai. Ez az a
pillanat, amikor véglegesen felborul a csapaton belüli
munkamegosztás. Andy a csapat menedzselésével, Dave a haja
növesztésével van elfoglalva, míg Martin is csak annyit tesz,
hogy megírja szövegeit és mindegyik dalnak az alapját, majd
otthagyja Alant a számítógépek és a szintetizátorok
között, aki ezúttal valóban mindent belead, viszont
valószínűleg ekkortájt is ég ki véglegesen. Elkezdődik a
Depeche Mode - és Alan - egyik leghektikásabb éve, 1993. Az
album elkészült teljes egészében, és megjelenik 1993
februárjában az első kislemez, az I Feel You. Az, hogy sikeres
lenne, az túlzás, de hogy a rajongók 99%-nak a lelkivilágát
felbolygatta, és hogy ezzel a számmal hunyt ki sokak szívében
a csapat iránti rajongás, az biztos. Megjelent az album is
Songs Of Faith And Devotion címmel, amely már ismét legalább
annyira Alan-album, mint a Construction Time Again volt. U2
szerű, kemény, indrusztriális, rockos hangzás,
csikorgásokkal és nem egy helyen idegesítő, depresszív
effektekkel. Még fel sem ocsódhattak a rajongók a sokkból,
amikor máris kijött a következő kislemez, a Walking In My
Shoes/My Joy, amely egy újabb Alan-kedvenc dal (mármint a
Walking In My Shoes), s rögtön ezután elindult az aktuális
kocertkörút, a Devotional Tour. Itt Alan a szintetizátorozás
és a zongorázás mellett dobol is, ami ekkortájt meglepetés
volt az együttestől. Alant egyre többen kezdik jobban
megbecsülni, ő azonban egy percet sem pihen, az album live
felvételeivel ismét stúdióba vonul, már amikor van néhány
nap szünet az ugyancsak minden időt felemésztő
turnékörúton. Szeptemberben megjelenik a Condemnation/Death´s
Door kislemez, ahol a Condemnation mellett hallhatjuk már a
Personal Jesus az Enjoy The Silence és a Halo live felvételeit.
Aztán - még mindig a turné közben! - novemberben megjelenik a
legvegytisztább Alan-nagylemez, ez pedig nem más, mint a Songs
Of Faith And Devotion Live. Ugyanazok a dalok szerepelnek ezen a
lemezen, mint az aktuális nagylemezen, csak éppen
"live" hangzásban. Alan kitett magáért: az albumot
meglepően sokan veszik meg, de végülis csak a negyvenhatodik
helyig jut a listákon. A turné december végén véget ért,
majd 1994 januárjának első napjaiban megjelenik az In Your
Room/Higher Love (adrenaline mix) kislemez, Alan utolsó munkája
az együttes keretein belül. A remekül átremixelt In Your
Room-ot és a borzasztóan sikerült Higher Love remixet
tartalmazó kislemezt viszik, mint a cukrot, és dacára annak,
hogy ez már a negyedik maxi az albumról, még Angliában is
nyolcadik lesz. A klipen azonban nagyon érződik a
búcsúhangulat. Alan már szinte nem is szerepel a felvételen,
Dave felismerhetetlenül sovány és beteges, az együttesen
belül egymást érik a durva veszekedések.
1994 elején azonban Alan megdöbbentő javaslatot tesz:
kezdjenek egy új turnékörútba, amely a világ ezeddig
"elérhetetlen", egzotikus területeit venné célba. A
csapat beleegyezik az ötletbe, és 1994 márciusában elindul az
Exotic Tournak nevezett koncertkörút, amelynek dalmenetét Alan
válogatta össze. A 4 év után újra felcsendülő I Want You
Now 1994-es verzióját ez év januárjában készíti el. A
koncertek a szokásos sikerrel zajlanak, ám néhány koncert
elteltével Andy idegei felmondják a szolgálatot, és
hazarepül. Őt a turné végeztéig Daryl Bamonte helyettesíti.
A csapat a rémisztő jelek ellenére sem hagyja abba a turnét,
noha Dave már csak a drogoknak él, Martinnak pedig súlyos
alkoholproblémája alakul ki. Alan ekkor már szinte nem is
beszél az együttes többi tagjaival, csak leszegett fejjel
dobol és erölteti tovább a rajongóknak egyre kevésbé
"bejövő" rockos hangzást még a "legszintisebb
számokban is" (pl. Behind The Wheel, A Question Of Time).
1994 nyarán Indianapolisban véget ér a turné, amely darabokra
zúzta az együttest. Az együttes ismét beiktat egy
pihenőévet, és egyelőre nem akarják látni egymás képét.
1995 májusában Alan Wilder bejelenti, hogy kilép az
együttesből. Te, aki eddig türelmesen olvastad ezt a lapot,
nem csodálkozol ezen, de ez akkor óriási megdöbbenést
okozott. A június elsején kiadott kilépési nyilatkozatában
az egyensúly nélküli munkamegosztást és a tagok közti
viszony megromlását jelölte meg a fő problémának. A
kilépési nyilatkozatának utolsó mondata: "A megmaradt
együttestagok továbbra is élvezik támogatásomat és a
legjobbakat kívánom nekik bármihez, amit véghez visznek a
jövőben, legyen az közös vagy önálló munkájuk,
egyaránt." Ennek azonban élesen ellentmond az a
szópárbaj, amit a sajtón keresztül kezdődött ebben az
időben. Az együttestagok - különösen Martin - azt
hangoztatták, hogy az egyensúly nélküli munkamegosztás úgy
alakult ki, hogy Alan önként és dalova maradt éjjel a
stúdióban, ezek után pedig persze, hogy úgy érezte, hogy nem
respektálják őt eléggé. Martin szerint idegesítő volt Alan
túlzott precízsége és ellenőrzésmániája is, aztán pedig
siránkozott, hogy neki (mármint Alannek) kell mindenre
figyelnie. Andy úgy gondolta, hogy Alan azért lépett ki, hogy
szétrobbantsa az együttest, de ez nem sikerült neki. Alan sem
maradt adós: minden fórumon pocskondiázta a Depeche Mode
1997-es lemezét, a már nélküle készült Ultrát, amely
valóban nem lett olyan brilliáns, mint a Violator vagy a Songs
Of Faith And Devotion, ráadásul jóval kevesebb is fogyott
belőle.
Alan ekkortájt már teljesen a recoil projektnek élt, és 1997 októberében kiadta új albumát, az Unsound Methods-ot, valamint az ezt beharangozó Drifting kislemezt. A hatás nem is maradt el, hiszen ilyen remek korongot nem mostanában hallhattak a rajongók. Minden szám egy külön világ, egy mély szakadék, melybe jó belezuhanni... A kilencszámos Unsound Methods a zenetörténelem azon lemezei közé tartozik, amin egyszerűen nincsenek gyenge dalok. A két legfélelmetesebb számban, az Incobusban és a Stalkerben ismét Douglas McCarthy (Nitzer Ebb) az énekes, a símogató Driftingben és Missing Piece-ben Siobhan Lynch, a vad, szövegelős, Curse-ra emlékeztető Luscious Apparatusban és Control Freakben Maggie Estep, a két feldolgozott számban, a Red River Cargoban (eredeti előadó: T.A. Dorsey) és a Last Breath-ben (eredeti előadó: Ernest Gold&Pal Boue) pedig a már Devotional Tourról ismert gospelénekesnő, Hildia Cambell énekel. Az album utolsó felvételében, a Shuntban szólal meg egyedül Alan (azonkívül, hogy a Missing Piece-ben suttog)
Az Unsound Methods érdekes és pulzáró világot tár elénk, és ha összehasonlítjuk az Ultrá-val, lehet, hogy nem egyértelmű Ultra-fölényt kapnánk, sőt... És Alan tovább dolgozott. 1998 nyarától 1999 nyaráig készítette új albumát, amely a Liquid címet viseli. Előtte még 1999 októberében volt egy néhány másodperces filmbetétdala is Secrets Of Death címmel. A várva várt album mixelési problémák miatt késett, ám 2000 március 6.-án mégis a boltokba került (érdekes módon előbb a nagy, majd utána a Strange Hours címet viselő "beharangozó" kislemez).
A Liquid némi csalódást okozott. Az eddig minden albumával megújuló Alan most szinte teljesen lekopírozta az Unsound Methods szöveg-, zene- és hangulatvilágát. Ez persze még nem lenne akkora tragédia, viszont a kopírozás nem sikerült tökéletesen: az Unsound Methods egyediségét, sava-borsát nem igazán sikerült átmenteni a Liquidre, amely sokkal sterilebb, "stúdiószagúbb" (negatív értelemben) alkotás lett, mint a 97-es nagy siker. Mindazonáltal remek album a Liquid is, ám az Unsound Methods-ot csak megközelíteni tudta.
Alan 2000 augusztusában ismét új maxival jelentkezett, ez az album talán legnehezebben emészthető dala, a Jezebel volt, melyhez eléggé Depeche Mode-ra emlékeztető klipet forgattak.